Egyik éjszaka egy férfinek volt egy különös álma. Azt álmodta, hogy a tengerparton együtt sétál Jézussal. A lábnyomok a férfi életútját ábrázolták. Az egyik pár lábnyom az övé, a másik Jézusé volt. Mikor a férfi életének az utolsó szakaszához ért, visszatekintett az egész életére. Azt vette észre, hogy életének legnehezebb időszakainál, csak egy pár lábnyom van a homokban, nem pedig kettő.

A férfit nagyon nyugtalanította a dolog, így Jézushoz fordult és ezt kérdezte: „Uram! Te azt ígérted, hogyha melletted döntök, akkor egész életemen át velem leszel. De ahogy végignézem az életemet, a legnehezebb időszakoknál csak egy pár lábnyomot látok. Én ezt nem értem! Miért éppen akkor hagynál magamra, amikor a legnagyobb szükségem van rád!”

Jézus szelíd hangon így válaszolt: „Drága gyermekem, én szeretlek téged, és soha nem hagynálak magadra! A legnagyobb megpróbáltatások és szenvedések ideje alatt valóban csak egy pár lábnyomot láthatsz. De ez csak azért van, mert akkor a karjaimban hordoztalak.”

Egyszer régen élt egy igazságos és boldog király. Egy bánata volt csupán: hogy nem születtek gyermekei. Sokat törte a fejét, hogyan segíthetne magán, míg egyszer remek ötlete támadt: „Kiválasztom az ország legbecsületesebb árva gyermekét és örökbe fogadom.” Nyomban megparancsolta a szolgáinak, hogy minden árva gyermeknek adjanak virágmagvakat, és kihirdette: - Aki ezekből a magvakból a legszebb virágokat neveli, azt gyermekemmé fogadom!

A gyerekek buzgón nekiláttak az ültetésnek, öntözésnek, hiszen mindannyian szerettek volna a jóságos király fogadott gyermekeként élni. Peti is szorgalmasan öntözte a magvakat, de hiába teltek a hetek, bizony semmi eredmény nem mutatkozott: a magvak csak nem akartak kicsírázni. „Milyen különös” - álmélkodott Peti, s végül a nevelőjéhez fordult segítségért. - Mi lehet az oka, hogy nem csíráznak ki a magvaim? - kérdezte. - Talán másik földbe kellene átültetned őket. - tanácsolta nevelője. Peti átültette a magvakat, de ott sem indultak fejlődésnek.

Hamarosan felvirradt a nap, amikor a királynak meg kellett tekintenie a virágokat. Díszbe öltözött az egész város, a sok-sok gyerek meg az utcára tódult, és szorongatták a szebbnél szebb virágokat. A király sorra elhaladt előttük, de bizony egy szikrányi öröm se látszott az arcán. Az egyik ház előtt azonban megpillantotta a pityergő Petikét, aki üres virágcseréppel álldogált az utcán. Halvány mosoly derült föl a király arcán, és maga elé hívatta a kisfiút: - Hát te meg mit állsz itt ilyen búsan ezzel az üres virágcseréppel? - kérdezte tőle. Peti hüppögve mesélte el, hogyan ültette el a magvakat, hogyan öntözte, gondozta, de azok mégsem indultak fejlődésnek. A király ennek hallatára karjába kapta Petit, és boldogan kiáltotta: - Ez az én becsületes kisfiam! Az emberek értetlenül nézték, mi történik, és egyikük lármázni kezdett: - Miért fogadod örökbe ezt a fiút az üres virágcseréppel? A király ekkor így szólt: - Minden virágmag, amit a gyermekeknek kiosztottam, főtt mag volt. Egy sem csírázhatott ki közülük. Az emberek erre helyeslően bólogattak, a gyermekek pedig, akik a pompás virágokat szorongatták, igencsak elszégyelték magukat, hiszen valamennyien más magvakat ültettek el.

A veréb irigykedve figyelte a sast: Milyen méltóságteljes, milyen magasan szárnyal! Szinte megérintheti a Napot. És valóban, a faágról, ahol a veréb ült, úgy tűnt, mintha a Nap magába szívná, körbeölelné a fénye által bearanyozott sast. „Én talán kevesebbet érek csak azért, mert kicsi és szürke vagyok?”
Elhatározta, hogy olyan magasra repül, és olyan közel a Naphoz, ahová még a sas is hiába vágyik. Repült, repült, repült, egyre magasabbra. Már a felhők felett járt - gyenge szárnyai alig bírták a terhet, de ő minden erejét megfeszítve csak emelkedett tovább. A levegő ritkulni kezdett. Furcsa módon minél közelebb került a Naphoz, annál hidegebb lett. És ő mégis repült, csak repült... Aztán nem bírta tovább. Szárnyai összefagytak, nem kapott levegőt. Ilyen közel a Naphoz még senki sem jutott, gondolta, aztán már csak zuhant, zuhant...

- Ne keressétek Istent - mondta a Mester -, csak nézzetek, és minden világossá válik számotokra.
- De hogyan nézzünk?
- Minden egyes alkalommal, ha néztek valamit, csak azt lássátok, ami valóban ott is van.
Mivel a tanítványok nem értették, a Mester megmagyarázta.
- Például ha a holdat nézed, csak a holdat lásd, és semmi mást.
- Hogy a csudába tudna valaki mást látni, mint a holdat, ha azt nézi'?
- Egy éhes ember sajtnak nézheti. A szerelmes pedig kedvese arcát láthatná benne.