Nem sokkal a kistestvére születése után a kis Sanyi azt kérte a szüleitől, hogy hagyják egyedül a kisöccsével. A szülők féltek attól, hogy Sanyi, mint minden négy év körüli gyerek, féltékeny testvérére, ezért bántani fogja, vagy megrázza, így ezt nem engedték neki.
De Sanyika nem mutatkozott féltékenynek. Kedvesen bánt a gyerekkel és egyre gyakrabban kérte, hogy hadd maradjon vele egyedül. A szülők végül beleegyeztek.
Sanyi izgatottan ment be a kistestvére szobájába, de az ajtót nem csukta be rendesen, így a nyíláson át a kíváncsi szülők megfigyelhették, mi folyik majd odabenn. Látták, ahogy Sanyi odamegy a kisöccse ágyához, arcát az ő arcának szorítja, és halkan azt mondja: - Öcsikém, mondd meg nekem, milyen az Isten. Már kezdem elfelejteni.
Egy nap Ferenc testvér magához hívta Leó testvért és azt mondta:
- Írjad, Leó testvér.
Ő így válaszolt:
- Készen vagyok.
- Írjad - mondta Ferenc -, mi az igazi öröm. Hírvivő jön és azt mondja, hogy Párizsban minden teológiai doktor belépett a Rendbe, írjad, nem ez az igazi öröm. Ugyanígy, minden főpap a hegyeken túl, érsekek és püspökök, és ugyanígy a francia és az angol király is; írjad, nem ez az igazi öröm. Ugyanígy, testvéreim a hitetlenek közé mentek és mindet megtérítették a hitre; vagy, hogy annyi kegyelmet kapok Istentől, hogy Őáltala betegeket gyógyítok és sok csodát teszek: mondom neked, mindez nem az igazi öröm.
- De hát mi az igazi öröm? - kérdezte Leó.
- Perugiából jövök vissza, és csak késő éjjel érek ide, és tél van, annyira hideg, hogy habitusom széléről jégcsapok lógnak és a lábamat verdesik és ezekből a sebekből vér folyik. És nyakig sárosan, átfázva, jéggel borítva a kapuhoz jövök, és miután hosszasan kopogok és kiáltozom, egy testvér jön és megkérdezi: Ki vagy? Válaszolok: Ferenc testvér. És ő azt mondja: menj innét, nem illik ilyenkor járkálni, nem jöhetsz be. És amikor újra zörgetek, azt válaszolja: Menj innét, te együgyű és tanulatlan alak, ne gyere közénk, nincs rád szükségünk. De én még mindig ott állok a kapunál és mondom: Isten szerelméért, engedjetek be éjszakára. És ő így válaszol: Nem engedlek. Menj máshová!
Mondom neked, hogy ha megtartom türelmemet és nem indulok fel - ez az igazi öröm és igazi erény és a lélek üdvössége.
Egyszer jámbor férfiak állítottak be Szent Lajos francia királyhoz és ezt jelentették:
– Fenség, az egyik párizsi templomban, amikor a pap átváltoztatás után fölmutatja a szentostyát, az eleven Jézus látható!
A király nem csodálkozott különösképpen, ezért a hírvivő megkérdezte:
– Mi az, Fenség, nem hiszi?
– Hogyne hinném – válaszolta a szent király –, hiszen Jézus maga mondta: “Ez az én testem!”
– Jöjjön el, nézze meg Fenséged is!
– Dehogy megyek!
– Miért, mégsem hiszi?
– Milyen ostobák az urak! – válaszolta Szent Lajos. – Lelkem mélyéig hiszem, de ha ott lennék, becsuknám a szemem, hogy ne lássam és el ne veszítsem a hitem érdemét, jutalmát és boldogságát, hiszen Jézus maga mondta: "Boldogok, akik nem látnak, mégis hisznek” (Jn 20,29).
Assziszi boldog Aegidiust egyszer két cetonai testvér látogatta meg, hogy Istenről beszélgessenek. Egyikük így szólt:
– Tisztelendő atyám, Szent János evangélista igen nagy és magasztos dolgokat mondott Istenről.
– Drága testvérem, Szent János evangélista semmit sem mondott Istenről.
– Drága atyám, vigyázz, mit mondasz! Hiszen Szent Ágoston is úgy véli, hogy ha Szent János még magasztosabban szólt volna, senki halandó nem értette volna meg. Ne mondd hát, atyám, hogy semmit sem mondott.
– Újra mondom nektek, hogy Szent János semmit sem mondott Istenről.
Látogatói erre elkedvetlenedtek, és felkerekedtek. Mikor már néhány lépésnyire voltak, Aegidius visszahívta őket, rámutatott a Cetona mellett ég felé törő hegyre és így szólt:
– Ha lenne ekkora hegy kölesmagból, mint ez itt, és veréb laknék a tövében és belőle lakmároznék, mennyit hordana el belőle egy nap, egy hónap, egy év, sőt száz év alatt?
– Ezer év alatt is majdnem semmit.
Aegidius így folytatta:
– Az örök Istenség olyan mérhetetlen és olyan nagy hegy, hogy Szent János, aki szinte csak veréb volt, semmit sem mondott Istenről, Isten nagyságához képest.
A rab húsz éve gubbasztott a tömlöc sarkában, súlyos bűnökkel a szívében és súlyos bilincsekkel a kezén. Teljesen össze volt törve. Egy napon aztán a király egyetlen lánya látogatást tett a börtönben. A rab, ahogy meglátta őt, egy csapásra beleszeretett, s egy élete, egy halála, megszólította a királylányt:
- Ó, kedves, kérlek, vetesd le súlyos bilincseimet, hogy átölelhesselek! Kérlek, hogy légy az enyém!
Mindenki felhördült ezen a vakmerőségen, a király lánya azonban gyengéden megsimogatta a rab fejét, s így válaszolt:
- Mivel súlyos bilincseiden kívül már egyebed sincs, elfogadom őket mint szereteted jelét.
Azzal levette a rab kezéről a súlyos bilincseket.
- De fogadd el tőlem te is, kérlek - folytatta a király leánya -, az én szeretetem jelét. - Azzal a súlyos bilincseket visszatette a rab kezére.
- A tiéd vagyok! - mondta végül a király leánya. - Viseld szeretetem jelét. - A leány ezután elhagyta a börtönt, visszatért a palotába atyjához, és szavát betartva hűséges maradt a rabhoz.
A rab búskomorsága, miként arany virradatban az ólom köd, semmivé foszlott. Ettől a naptól kezdve örömmel viselte súlyos bilincseit.
A bárányka alig jött a világra, észrevette, hogy az állatok között ő a leggyengébb. Állandóan torkában dobogott a szíve. Nagyon félt, hogy valami vadállat megtámadja. Nem tudta, hogyan fog megmenekülni. Elmesélte hát bánatát a Teremtőnek.
Szeretnél kapni valamit, hogy megmenekülj? - kérdezte jóságosan a Teremtő.
- Igen, jó lenne! - volt a válasz.
- Megfelelne egy pár erős agyar?
- Akkor a friss füvet biztosan nem tudnám leharapni.
- Akkor két hegyes szarv talán?
- Az sem, mert biztosan rosszra használnám őket.
- Vagy olyan méregfog, mint a kígyóé, hogy mérget marjál az ellenfél testébe?
- Szó sem lehet róla.
- Talán akkor két erős pata?
- Az sem kell, mert lónak néznének.
- De mégis, valami csak kellene, hogy megsebezd, aki meg akar támadni?
- Megsebezni, én? Arra nem lennék képes. Inkább maradok olyannak, amilyen vagyok.
Elfelejtettük, hogy bizonyos fokig olyanok vagyunk, mint a védtelen állatok, éles fogak vagy karom nélkül, minden támadásnak kiszolgáltatva. Nem a ravaszság ment meg, hanem az áldozat: a képesség, hogy másokat szeressünk vagy helyet engedjünk mások szeretetének.
Nem a mi keménységünk ad az éjszakának langyos meleget, hanem mások óhaja, hogy fel tudjanak melegedni. Az ember igazi ereje a gyengédsége.