" Álmában egy ember, az úrral sétál a tengerpart homokján. Az ég visszatükrözte eléje, életének egyes jeleneteit. Látta, mindig két lábnyom halad egymás mellett, az egyik az övé volt, a másik az Úré. Amikor az életének az utolsó jelenete is felvillant előtte, visszanézett a homokban lévő lábnyomokra. Ekkor vette észre, hogy életének bizonyos idején csupán egyetlen lábnyom haladt előre. Ráeszmélt, ezek voltak életének legszomorúbb és legválságosabb szakaszai. A látvány megzavarta, és azt kérdezte az Úrtól: Uram azt mondtad nékem, hogy mindvégig velem jársz utamon. Attól fogva, hogy elhatároztam követlek téged. De azt kell látnom, hogy életem legnehezebb szakaszaiban csupán egyetlen lábnyom halad tova. Nem értem, miért hagytál el éppen olyankor amikor a legnagyobb szükség lett volna rád. Az Úr így válaszolt: Kedves drága gyermekem, szeretlek téged és soha sem hagytalak el. Azért látsz csak egyetlen lábnyomot a megpróbáltatás és a szenvedés idején, mert ilyenkor felemeltelek s a karomban hordoztalak téged. "

Miután a földrengés véget ért, az egyik mentőosztag egy fiatalasszony házához ért, ahol a repedéseken keresztül látni lehetett annak holttestét. Az asszony teste egy furcsa térdelő pozícióban volt, mintha imádkozott volna. Törzse előredőlt és két kezével valamilyen tárgyra támaszkodott. A ház az asszony hátára és fejére omlott. Nagy nehézségek árán a mentőosztag vezetője átnyúlt kezével a keskeny nyíláson, és próbálta elérni az asszony testét. Azt remélte, hogy talán még mindig életben találja. Viszont a hideg, merev test ennek az ellenkezőjéről árulkodott. Az osztag majdnem tovább is állt, a következő romokba dőlt ház irányába tartva. De valamilyen oknál fogva az osztagvezetőnek az az ellenállhatatlan érzése támadt, hogy vissza kell menniük a holt asszony házához. Ismételten letérdelt és kezeivel benyúlt a keskeny résen, hogy megtapogassa az asszony teste alatt levő kevés helyet. Hirtelen izgatottan felkiáltott: - Egy gyermek! Egy gyermeket találtam! Közös erőfeszítéssel az osztag tagjai óvatosan egyenként elmozdították a romokat a halott asszony körül. Egy virágos takaróba göngyölt, 3 hónapos kisfiú feküdt az édesanyja holtteste alatt. Nyilvánvalóan az asszony a lehető legnagyobb áldozatot hozta meg, hogy fiát megmentse. Háza összeomlásakor saját testével védte meg fiát. Amikor az osztagvezető karjaiba vette, a kisfiú még mindig békésen aludt. A mentőorvos is gyorsan ott termett, hogy megvizsgálja a kisfiút. Mikor a takarót szétnyitotta, egy mobiltelefont talált benne, egy SMS üzenettel a képernyőjén: “Ha ezt túléled, emlékezz arra, hogy szeretlek.” A jelenlévők a telefont kézről kézre adták és egymás után fakadtak könnyekre. “Ha ezt túléled, emlékezz, hogy szeretlek.” Ez egy anya gyermeke iránti szeretete!!

 – Mondd, te hiszel a születés utáni életben?
     – Persze. A születés után jön az élet. Talán azért vagyunk itt, hogy felkészüljünk arra, ami ezután következik.
     – Lárifári ! A születés után nincs semmi! Onnan még senki nem tért vissza! S különben is, hogy nézne ki?
     – Azt pontosan nem tudom, de úgy érzem, hogy ott mindenhol fények vannak. S talán a saját lábunkon fogunk járni, s a saját szánkkal eszünk.
     – Ez már végképp ostobaság! Járni nem lehet! S még, hogy szájjal enni?! Nevetséges! Hát nem látod a köldökzsinórt? S ha már itt tartunk, gondolkodj el egy picit: azért nem lehetséges a születés utáni élet, mert a köldökzsinór túl rövid.
     – Igen, de szerintem valami biztosan lesz, épp csak máshogy, mint amit itt életnek nevezünk.
     – Ostoba vagy. A születéssel az élet véget ér, és kész.
     – Figyelj, nem tudom pontosan mi lesz, de majd a Mama segít nekünk.
     – A Mama? Te hiszel a Mamában?
     – Igen.
     – Ne nevettesd ki magad! Láttad már valahol? Egyáltalán látta már valaki?
     – Nem, mert itt van körülöttünk. Benne élünk. S bizony, neki köszönhetjük, hogy vagyunk.
     – Na, most már hagyjál békén ezzel az ostobasággal, jó? Majd akkor hiszem a Mamát, ha látom.
     – Látni nem tudod, de ha elcsendesedsz, akkor hallhatod az énekét, érezheted a szeretetét. Ha elcsendesedsz, érezni fogod a simogatását, érezni fogod óvó kezét.


 

Egy hajótörés egyetlen túlélője egy kicsi és lakatlan szigetre vetődött. Buzgón imádkozott Istenhez, hogy megmentse, és minden nap a horizontot fürkészte, hogy vajon jön-e valami segítség, de semmit sem észlelt.

Kimerülve , de végül is sikerült egy kis kunyhót építenie a vízből kiemelt farönkökből, hogy megóvja magát a különböző természeti veszélyektől, és ahol kevés javait tárolhatja.
De egy nap, miután ennivaló után nézett, hazaérvén, a kunyhóját lángokban találta, és a füst a felhőkig gomolygott. A legrosszabb történt - minden elveszett. Megtelt fájdalommal és méreggel.
- Isten, hogy tehetted ezt velem? - kiáltotta.
Azonban másnap, kora reggel, egy hajó hangjára ébredt, amely a sziget felé közelgett. Őt jöttek megmenteni.
- Honnan tudtátok, hogy itt vagyok? - kérdezte az elcsigázott ember a megmentőitől.
- Láttuk a füstjeleidet - válaszolták.

Könnyű elcsüggedni, amikor a dolgok rosszul mennek, de nem szabad elvesztenünk a reménységet, mert Isten dolgozik az életünkben, még akkor is, ha szenvedünk.
Emlékezz arra, ha legközelebb a "kis kunyhód" porrá ég, hogy ez talán egy füstjelzés is lehet, amely Isten kegyelme után kiáltozik.

A halász, hazatér fatörzsből vájt csónakján, és találkozik egy külföldi piac kutató szakemberrel, aki ebben a fejlődő országban dolgozik. A piac kutató megkérdezi a halásztól, hogy miért jött haza ilyen korán?

A halász azt feleli, hogy tovább is maradhatott volna, de elég halat fogott ahhoz, hogy a családjáról gondoskodjon.

És egyébként mivel tölti az idejét? - kérdezi a szakember.

Hát, például halászgatok. Játszom a gyermekeimmel. Amikor nagy a forróság, lepihenünk. Este együtt vacsorázunk. Összejövünk a barátainkkal, és zenélgetünk, egy kicsit. - feleli a halász.

A piac kutató, itt közbevág: - Nézze nekem egyetemi diplomám van, és tanultam ezekről a dolgokról. Segíteni akarok Magának. Hosszabb ideig kellene halásznia, akkor több pénzt keresne, és hamarosan egy nagyobb csónakot tudna vásárolni magának. Nagyobb csónakkal, még több pénzt keresne, és nem sok időbe telne, hogy több csónakból álló, vonó hálós flottát tud szerezni

-És ez után? kérdezi a halász.

Azután, ahelyet, hogy viszont eladón keresztül árulná a halat, közvetlenül a gyárnak tudná eladni, vagy akár egy saját hal feldolgozó üzemet is be tudna indítani. Akkor eltudna menni ebből a por fészekből, akár Párizsba, vagy New Yorkba, és onnan irányíthatná a vállalkozást. Még azt is fontolóra vehetné, hogy a tőzsdére vinné az üzletet, és akkor milliókat kereshetne.

-Mennyi idő alatt tudnám én ezt elérni, kérdezi a halász

-Úgy 15 - 20 év alatt. - válaszolja a piac kutató.

-És azután? folytatja az érdeklődést a halász.

-Ekkor kezd érdekessé válni az élet . Magyarázza a szakember. - Nyugdíjba vonulhat. Ott hagyhatná a rohanó város zaját, a stresszes életformát, és egy távol eső kis faluba költözhetne.

-És azután mi lenne? érdeklődik a halász.

-Akkor volna ideje halászgatni, játszani a gyermekeivel, a nagy forróság alatt lepihenni, vacsorázni a családjával, összejönni a barátaival, és zenélgetni egy kicsit