Egy régi monda szerint, egy fiatalember a sivatagon átkelve rábukkant egy kristály tiszta vizű, csodálatos forrásra. A víz olyan édes volt, mint a méz, így megtöltötte vele a kulacsát, hogy vigyen belőle a tábor egyik bölcs tanítójának. Négy napi gyaloglás után megérkezett a táborba, s átadta a vizet az agg bölcsnek. A mester ivott belőle, kedvesen mosolygott majd hálásan megköszönte a finom, édes vizet. A fiatal férfi boldogan tért haza a falujába.Később, a mester adott a vízből egy másik növendékének is, aki kiköpte mondván, hogy szörnyű íze volt. Nyílván a régi kulacs áporodott ízét átvette a víz. A tanítvány megkérdezte a tanítót: “Mester, a víz állott volt. Miért tettél úgy, mintha finom lett volna?”

Erre a mester így felelt: “Te csak a vizet kóstoltad. Én az ajándékot. A víz csak egy kedves gesztus közvetítője volt, aminél nincs édesebb. A szívből adott ajándék szívből jövő hálát érdemel!”

Egy idős hívő házaspár egy, a hegyek között fekvő kicsinyke faluban lakott. A falu fiataljai bolondnak tartották őket, kinevették és csúfolták őket. Egyszer néhány fiatal elhatározta, hogy megtréfálják az öregeket. Leszedik a cserepet házukról, aztán majd mondhatják, hogy az Úr így, meg az Úr úgy. Majd ha jön az eső megvéd az Úr. Majd meglátjuk mi lesz, ha leszedjük az összes cserepet!
Egy reggel valóban hozzáfogtak. Az öreg bácsi ahogy kimegy, látja, szedik házukról a cserepet. Visszamegy és azt mondja a feleségének: anyjuk munkások érkeztek, tegyél ki az asztalra mindent ami jó, sonkát, kolbászt, vendégeljük meg őket. Az asszony kirakta az asztalra amit tudott. A bácsi kiment és azt mondta: fiúk ti már sokat dolgoztatok, gyertek be és reggelizzetek meg. Összenéztek: ez a bolond még enni is ad? Menjünk.
Amint bemennek és meglátják azt a sok jót ami az asztalon van, mintha elszorulna a torkuk. Aztán leülnek és az idős házaspár elkezd szívéből imádkozni, hogy a jó Isten áldja meg ezeket a fiatal életeket és tegye őket igazán boldoggá. A fiúk egy falatot nem tudtak lenyelni, aztán ahogy mennek ki a csendben, a legvadabb meglöki a másikat, és azt mondja: fiúk, rakjuk vissza a cserepeket. És visszatették egy szálig.

A rosszat csak egyféleképpen lehet helyesen viszonozni: jóval, ha jóval viszonzod és nem uralkodik el benned is a gonosz. Mert akkor már nem az fáj, amit mások tettek, akkor már az fáj, hogy nem tudod embertársaidat igazán szeretni. Akkor már nem az nyugtalanít, hogy megbántottak, akkor már az nyugtalanít, hogy nem tudsz megbocsátani. „Ne engedd, hogy legyőzzön a rossz, inkább te győzd le a rosszat jóval.” Rómaiaknak írt levél 12.21

Néhány sündisznó roppant fázik egy hideg éjszakán. Összebújnak hát, hogy egymást melegítve védekezzenek a hideg ellen. De mennél jobban összebújnak, annál jobban érzik egymás tüskéit, annál jobban szúrnak. Próbálnak hát távolodni. Csakhogy akkor ismét dideregnek.

Valahogy így van ez az emberrel is. Ha eltávolodik társaitól, kihűl, rideg lesz az élete. Ha közelít hozzájuk, némely szúrást, esetleg akaratlan tüskét el kell viselnie. De még mindig jobb szeretteink, embertársaink tüskéit eltűrni, mint elzárkózni és belefagyni az egyedüllétbe. Elvégre nekünk is vannak tüskéink, amelyeket a hozzánk ragaszkodók kénytelenek eltűrni. S ha a szúrásokat meg tudjuk bocsátani, ha él bennünk megértés, szeretet, e tüskepárbaj sosem okoz veszélyes sérüléseket.

Egy napon, amikor nagy éhínség szakadt Oroszországra, egy gyönge, nyomorék koldus alamizsnát kéregetett. Tolsztoj belenyúlt a zsebébe, de semmit nem talált. Ekkor kezébe vette a koldus aszott kezét és így szólt: – Ne haragudj rám, testvér; semmi nincs nálam. A sovány, beesett arcú koldus arcán mosoly futott végig és válaszként ezt suttogta: – De testvérnek szólítottál, ez nagy ajándék volt.