Szent János és a sas

Egy legenda szerint Szent János apostol szívesen játszott időnként egy szelíd sas madárral. Egy vadász, aki egy alkalommal meglátogatta, csodálkozva szemlélte az apostol és a sas játszadozását. Nem értette, hogy egy ilyen kiváló képességű ember miért pazarolja az idejét a játékra. Megkérdezte Szent Jánost: „Miért fecsérled idődet egy állattal való haszontalan játékra?”
Az apostol visszakérdezett: „Miért nincs a nyilad, amit a kezedben tartasz, mindig kifeszítve?” A vadász ezt válaszolta: „Ha a nyilam állandóan megfeszítve volna, elveszítené erejét. És ha ki akarnék lőni egy nyílvesszőt, az nem repülne messzire.”
Szent János a következőkkel fejezte be a beszélgetést: „Látod, én is pontosan ugyanezt teszem. Ha én is állandóan kifeszített állapotban lennék, s minden időmet csak a munkára fordítanám, akkor egy idő után elveszíteném erőmet. Időnként játszom ezzel a sassal, hogy pihenjek és visszanyerjem erőmet. Aztán pedig megújult erővel látok hozzá újra a munkának.”

Csodálatos dolog felismerni, hogy a természet visszatükrözi alkotója szeretetét!

A National Geographicben egyszer egy érdekes cikk jelent meg. A Yellowstone National Parkban erdőtűz ütött ki. Miután sikerült a tüzet eloltani, megkezdték a károk felmérését, és mindent tüzetesen átvizsgáltak a leégett területeken.
Az egyik erdőőr, ahogy a hamuban kotorászott, talált egy elpusztult madarat. Ahogy közelebb ment és jobban megvizsgálta, meglepetésére talált 3 élő kis fiókát az elpusztult madár szárnyai alatt.
A szerető anyamadár a szárnyaival betakarva védte fiókáit. Bár elrepülhetett volna, de hiába a füst, a forróság, hajlandó volt meghalni kicsinyeiért. Tudta, hogy már eleve a füsttől elpusztulhatnak csemetéi. Mégis vállalta a halált fiókáiért, és védelmezte őket minden nehézség ellenére.

Csodálatos dolog felismerni, hogy a természet visszatükrözi alkotója szeretetét!

Mérleg

A jómódú gazda és a szegény ember üzletet kötött. A gazda minden héten ad két kiló túrót a szegény embernek, aki pedig viszonzásul két kiló összegyűjtött mézet ad. Ment az üzlet rendben jó ideig, amíg egyszer csak a gazda arra gondolt, hogy bizony nem minden ember tisztességes, és meg kellene mérni, amit kap. Úgyhogy mikor legközelebb vitte a túrót, és néhány perc múlva megkapta a mézet, azt hazavitte, és a pontos mérlegén megmérte. Hát, csak másfél kiló volt! Felháborodva ment a szegény emberhez és indulatosan a szemére vetette, hogy becsapta őt.

A szegény ember lehajtotta fejét és így szólt: – Nagyon sajnálom, hogy így történt, de én nagyon szegény ember vagyok. Egy kétserpenyős mérleget még tudtam szerezni, de súlyokra már nem volt pénzem. Így hát, amikor megkaptam tőled a túrót és kivittem a kamrába, rátettem a mérleg serpenyőjére, és a másik serpenyőbe kimértem az azonos súlyú mézet.

A gazda roppant módon elszégyellte magát és hazament.

Einstein

Princetown-ban történt, hogy a kilencéves Amanda Wellings szülei és tanítónője, Mrs. Bobak, egyaránt készek voltak elismerni, hogy a kislánynak komoly gondjai vannak a matematikával. A felnőttek összeültek, hogy megbeszéljék a problémát, és először úgy döntöttek, hogy talán segíteni fog, ha iskola után mindennap korrepetáláson vesz részt. Nyolc hét múlva, negyven óra korrepetálás után ismét összeültek, és megvizsgálták Amanda jegyeit. Semmi sem változott. Amanda minden héten elégtelenre írta a matematika dolgozatát. Ekkor a szülők és a tanítónő egyetértettek abban, hogy a matematika nem tartozik Amanda erősségei közé, és arra kell őt ösztönözni, hogy azokra a tárgyakra összpontosítson, amelyekben tehetséges.
Kis idő elteltével Mrs. Bobak újabb találkozóra hívta Amanda szüleit. Amint Tom és Susan Wellings a tanáriba léptek, Susan hirtelen megszólalt: “Annyira örülök, hogy ismét behívott minket. Szeretnénk megköszönni a fáradozásait Amandával, melyek végre eredményre vezettek.” A kislány jegyei ugyanis matematikából hétről-hétre javultak; már a legjobbak között volt az osztályból, és az elmúlt három héten egyetlen hibát sem ejtett. Mrs. Bobak zavartan válaszolt:
- De hiszen azért hívtam be önöket, hogy én gratuláljak önöknek!
- Mi nem csináltunk semmit. Az ön korrepetálásának köszönhetjük. Mi csak azt ellenőriztük, hogy megcsinálta -e a házi feladatát. – Mondta Mr. Wellings.
- Én már közel két hónapja nem is korrepetáltam őt – tulajdonképpen azóta, amikor a legutóbb találkoztunk. Azt mondtam Amandának, hogy már nem kell jönnie. – Válaszolta a tanítónő.
Amikor Amanda szülei zavartan, de annál kíváncsibban hazaértek, hogy mi okozta leányuk matematikai képességeiben beállt figyelemre méltó javulást, Amanda már aludt. Ezért másnap reggel az asztalnál Mr. Wellings mosolyogva a feleségére nézett, majd a lányukra, és megkérdezte:
- Amanda kedvesem, mitől javultak meg a matematika-jegyeid, és merre jártál iskola után, amikor azt gondoltuk, hogy Mrs. Bobakkal vagy?
- Halottam egy bácsiról itt a városban, aki jó matekos. Így aznap, amikor Mrs. Bobak azt mondta, hogy már nem fog többet tanítani, elmentem hozzá. Tommy, a padtársam mutatta meg, hol lakik. Bekopogtam az ajtón, és elmondtam neki, hogy mi a baj. Nagyon kedves és türelmes volt. Meghallgatott, és amikor befejeztem, azt mondta, hogy jöjjek el hozzá mindennap iskola után. Azt mondta, hogy segíteni fog.
Aztán így folytatta a kislány:
- Apu, ez a bácsi mindent tud, még nálad is többet. Ő tanította meg nekem a matematikát. Ugyanazt tanította amit Mrs. Bobak is próbált megtanítani nekem, de egészen másképp.
Amandát félbeszakította az édesanyja:
- Hogy hívják ezt a bácsit?
A kislány ezt válaszolta:
- Nem tudom biztosan, mert annyiféle betű van a nevében, hogy nem tudtam megjegyezni. De valami olyasmi, mint Einstein.
A szülők hátradőltek és egymásra néztek. Amanda folytatta:
- Azt mondta, hogy egyikünk-másikunk lassúbb, mint a többi, de a végén mindnyájan ugyanoda jutunk.

Ha nem ismered el, hogy szükséged van valamire, sohasem fogod megkapni azt. Légy őszinte magadhoz, ha elismered tökéletlenségeidet nagy növekedés és csodálatos időszak előtt állsz. Az alázat a titok. Azzal kezdődik, hogy beismerünk egy egyszerű igazságot: Jézus nélkül semmit nem tehetünk, de Vele minden lehetséges.

A pokol leggonoszabb ördögét kell megmenteni.

Nagy tanácskozás folyt a mennyországban. Valamennyi fehérszárnyas angyal együtt volt. A Jó Isten így szólt hozzájuk:
- A pokol leggonoszabb ördögét kell megmenteni. Ki vállalkozik rá közületek? A kis angyalok szolgálatkészen így feleltek:
- Én is! Én is! Én is! – Csakhogy nem olyan egyszerű a dolog – folytatta a jó Isten – Aki vállalkozik, és nem képes megjavítani az ördögöt, annak vele együtt a pokolba kell süllyednie. – Erre azonnal visszahúzódtak az angyalok.
- Azt már nem – kiáltották. – Ilyen nagy dologra nem vállalkozunk.
- Senki sincsen közületek, aki mégis meg merné próbálni? – kérdezte az Isten.
Ekkor előlépett egy selymes fürtű, liliomfehér ruhába öltözött szépséges kis angyalka és így szólt: – Én vállalom!
A jó Isten szeretettel megsimogatta és csak annyit mondott: – Menj hát!
A pokol leggonoszabb ördöge éppen egy fiúval verekedett. Úgy tépázta szegény gyereket, hogy az keservesen sírt-rítt. Az angyalka, aki épp akkor szállt le a mennyországból, oda állt a fiú elé, hogy megvédje őt. Nosza, több sem kellett az ördögnek. Haragosan rákiáltott: – Elmenj innét, mert mindjárt rád kerül a sor!
- Üss inkább engem, csak ezt a szegény fiút ne bántsd.
- Azt éppen megkaphatod – felelte az ördög. Elengedte a fiút, és az angyalt kezdte ütlegelni. Mikor látta, hogy hagyja magát, türelmetlenül rászólt: – Ugyan miért nem sírsz már, talán bizony nem érzed eléggé?
- Azért nem sírok, mert nem akarom, hogy a jó Isten meghallja a sírásomat, és téged megbüntessen. – felelte az angyal. Az ördög erre elengedte és nem verte tovább.
Nagy csoport fiút pillantottak meg, akik a mezőn játszadoztak.
- Meglásd milyen ijedten fognak szétrebbenni. – mondta az ördög és köveket hajigált feléjük. Az angyal erre eléje állt, úgy hogy a kövek mind őt érték el. Egészen véres lett a ruhája.
- De buta vagy – bosszankodott az ördög. – talán bizony nem fájnak neked az ütések? Miért nem engeded, hogy őket érjék a kövek?
- Én azért vagyok itt, hogy mindenkinek a fájdalmát átvegyem – felelte szelíden az angyal. Az ördög erre fölhagyott a kődobálással. Csakhogy most egy szépséges rózsatövet pillantott meg, hát neki akart esni, hogy letépje az épp hasadni készülő bimbócskát. Az angyal megint eléje állt.
- Inkább a szárnyaimat tépd ki – könyörgött neki.
- Hogyan röpülsz akkor vissza a mennyországba?
A kis angyalka bánatosan nézett reá.
- Ha te nem javulsz meg, nekem nincsen helyem többé a mennyországban. Ez esetben én is a pokolba kerülök veled.
A gonosz ördög nevetett. – Gyere, csak gyere!
És magával vonszolta. Egyszerre óriási szélvihar támadt. A fák, bokrok csakúgy hajladoztak. Villámlás, mennydörgés rázta meg az eget. Zuhogott az eső. Az angyal a testével védte meg az ördögöt az eső elől. Az ördög csodálkozott ezen.
- Miért nem véded inkább önmagadat? Hiszen rossz voltam hozzád, ütöttelek és köveket hajigáltam feléd.
- Nekem az a hivatásom, hogy jó legyek, mindent eltűrjek és megbocsássak. – felelt az angyal.
Az ördög szégyenkezve kullogott mellette. Így értek egyre közelebb a pokol felé. Nagy piros lángnyelvek csaptak feléjük. Az ördög egyszerre felkiáltott: – Forduljunk vissza. Nem akarom, hogy te is ide kerülj a gonoszok közé. De már késő volt. Egész csoport ördög tartott feléjük. Körülfogták az angyalt és meg akarták cibálni fehér szárnyait. De az ördög, aki vele volt, nem engedte őt bántani. A többi persze nevetett.
- Eredj, hajíts köveket a játszadozó fiúk közé, mert neked az a hivatásod, hogy rossz légy! – mondták neki.
- Nem megyek! – felelte az ördög – Soha többé nem bántom őket.
- Tépd le a rózsák hasadó bimbócskáit! – küldték a többiek.
- A rózsatövet sem bántom soha többé! – válaszolta az ördög és nem tágított az angyal mellől.
Erre valamennyi ördög neki esett az angyalnak és ütötték, verték. De az ördög eléje állt úgy, hogy őt érjék az ütések. Már csupa vér volt a ruhája és a vér lemosta róla a fekete színt. Mikor a gonosz ördögök ezt látták, ijedten futottak vissza a pokolba. S alighogy odaértek, hatalmas robaj, dübörgés hallatszott és a pokol valamennyi ördögével együtt eltűnt. Az angyalka pedig nagy diadallal vitte magával a legrosszabb ördögöt, akit ő váltott meg és fölszállt vele a mennyországba.

Timmy

Volt egyszer egy Timmy nevű fiú. Közeledett a karácsony, és Timmy úgy érezte, hogy a világon mindennél jobban szeretne egy biciklit. Ezért úgy határozott, hogy levelet ír Istennek. „Kedves Isten!” – írta. – „Ha hozol nekem biciklit karácsonyra, megígérem, hogy egy egész évig jó leszek. Szeretettel: Timmy.” Azonban a levélre nézve, úgy gondolta, hogy túl nehéz lesz betartania az üzlet rá eső részét, széttépte, és írt egy másik levelet Istennek, amiben megírta, hogy „Kedves Isten! Ha hozol nekem biciklit karácsonyra, fél évig jó leszek.” De ez a levél sem tetszett neki. Ezért még egyet írt: „Kedves Isten! Ha hozol nekem biciklit karácsonyra, megígérem, hogy három hónapig minden nap elmosogatok. Szeretettel: Timmy.” De még ezt is túl soknak találta. Így aztán Timmy feladta a levélírást, és más úton próbált biciklit szerezni.
A következő vasárnap, mint mindig, Timmyt elvitték a szülei a templomba. Ahogy beléptek, Timmy meglátott egy szép kis Szűz Mária szobrot a mellékoltáron. Ezelőtt is sokszor látta már ezt a szobrot. Azonban most különösen megérintette őt.
A mise végén Timmy azt kérte a szüleitől, hogy hadd maradjon még egy kicsit, majd hazamegy egyedül. Ugyanabban az utcában laktak, a hol a templom volt, ezért a szülei beleegyeztek. Amikor mindenki kiment a templomból, Timmy előrement a szobrocskához. Szűz Mária előtt elmosolyodott, aztán körülnézett, hogy meggyőződjön róla, hogy senki sincs már a templomban, majd levette a szobrot. Hazavitte, és eldugta a szobájában az ágya alá. Ekkor Timmy újabb levelet írt Istennek: „Kedves Jézus! Nálam van az anyukád. Hozz nekem biciklit! Szerintem nem lenn túl jó a karácsonyod az anyukád nélkül! Szeretettel: Timmy.”

Ilyen a kapcsolatod Istennel? Mindig alkudozni próbálsz vele, vagy megpróbálod megzsarolni? Pedig Jézus a barátod akar lenni!