A halász hazatér fatörzsből vájt csónakján. Otthon egy külföldi piackutató szakember vár rá, és megkérdezi a halásztól, hogy miért jött haza ilyen korán?
A halász azt feleli, hogy tovább is maradhatott volna, de elég halat fogott ahhoz, hogy a családjáról gondoskodjon.
És egyébként mivel tölti az idejét? – Kérdezi a szakember.
Hát, például halászgatok. Játszom a gyermekeimmel. Amikor nagy a forróság, lepihenünk. Este együtt vacsorázunk. Összejövünk a barátainkkal, és zenélgetünk egy kicsit. – Feleli a halász.
A piackutató itt közbevág: – Nézze, nekem egyetemi diplomám van, és tanultam ezekről a dolgokról. Segíteni akarok magának. Hosszabb ideig kellene halásznia, akkor több pénzt keresne, és hamarosan egy nagyobb csónakot tudna vásárolni magának. Nagyobb csónakkal, még több pénzt keresne, és nem sok időbe telne, hogy több csónakból álló, flottára tudna szert tenni.
- És ezután?- Kérdezi a halász.
Azután, ahelyett, hogy viszont eladón keresztül árulná a halat, közvetlenül a gyárnak tudná eladni, vagy akár egy saját halfeldolgozó üzemet is be tudna indítani. Akkor el tudna menni ebből a porfészekből, akár Párizsba, vagy New Yorkba, és onnan irányíthatná a vállalkozást. Még azt is fontolóra vehetné, hogy a tőzsdére vinné az üzletet, és akkor milliókat kereshetne.
- Mennyi idő alatt tudnám én ezt elérni?- Kérdezi a halász.
- Úgy 15 – 20 év alatt. – Válaszolja a piackutató.
- És azután? – Érdeklődik a halász.
- Ekkor kezd érdekessé válni az élet. Nyugdíjba vonulhat. Ott hagyhatná a rohanó város zaját, a stresszes életformát, és egy távol eső kis faluba költözhetne.
- És azután mi lenne?- Érdeklődik a halász.
- Akkor, volna ideje halászgatni, játszani a gyermekeivel, a nagy forróság alatt lepihenni, vacsorázni a családjával, összejönni a barátaival, és zenélgetni egy kicsit…

De Isten soha nem hív állásinterjúra! Ő nem úgy alkalmaz és rúg ki, mint a munkahelyen a főnök. Ő sokkal több egy szerető apánál és egy főnöknél. Nem teljesítménybérben fizet nekünk, nem süket, ha hozzá kiáltunk, nem vak, hogy ne lássa szükségeinket.

A Sátán azt mondja: „Te értéktelen és haszontalan vagy!”
Jézus azt mondja: „Mert mindaz, aki kér, kap; aki keres, az talál; és aki zörget, annak megnyittatik.”

A Sátán visszanéz a múltba, hogy mit tettél rosszul és vádol.
Isten visszanéz a múltba és látja Jézus Krisztust a kereszten.

Tény, hogy Istennek ezernyi oka lehetne arra, hogy ne foglakozzon velünk és eltaszítson magától. De mégis szeret minket, és nem törődik gyengeségeinkkel, ahogy kinézünk, amit tettünk, amilyen tökéletlenek vagyunk és gyengék, mert csakis Ő tesz alkalmassá arra, amit eltervezett. Tehát ne magadra nézz, hanem Jézusra! Keresd Őt és engedd, hogy munkálkodjon benned!

Van valami, amiből úgy látszik, egyre kevesebbje van a ma emberének, s ez az idő. Pedig napjainkban is 24 óra egy nap, mégis úgy érezzük modern emberként, hogy milyen hamar elszalad egy hét, egy hónap, vagy akár egy év is. Milyen sokan döbbennek rá, hogy olyan rövid ez a földi élet és annyi, de annyi bepótolni valójuk van. Az idő értékes.

Nemrégen kaptam egy kis összefoglaló írást arról, hogy mennyire így van ez. Az írója szerint nagyon viszonylagos az idő. “Hogy megértsd, mennyit ér 1 év, kérdezd meg a diákot, akinek évet kell ismételnie. Hogy megértsd, mennyit ér 1 hónap, kérdezd meg az anyát, aki koraszülöttet hozott a világra. Hogy megértsd, mennyit ér 1 hét, kérdezd meg a hetilap szerkesztőjét a lapkiadás előtt. Hogy megértsd, mennyit ér 1 óra, kérdezd meg a szerelmest, aki a találkozóra vár. Hogy megértsd, mennyit ér 1 perc, kérdezd meg az utast, aki lekéste a vonatot. Hogy megértsd, mennyit ér 1 másodperc, kérdezd meg az autóst, aki épp elkerült egy balesetet. Hogy megértsd, mennyit ér 1 tizedmásodperc, kérdezd meg a sportolót, aki csak ezüstérmet nyert az Olimpián. Minden pillanat kincs, ami a tied. Becsüld meg jobban, sőt, oszd meg másokkal. A tegnap történelem, a holnap rejtély.” A ma ajándék. Az angol nyelvben a jelen szava, present, ajándékot is jelent. Némely nemzet tehát őrzi ezt az üzenetet, hogy az idő értékes.

Talán nem véletlen a másik mondás is: az idő pénz. S az idővel való gazdálkodás legalább annyira fontos, mint az anyagiakért való küzdelem. Amerikában pl. van olyan állam, ahol idődollárt használnak. Ott egy kis régióban nincs elegendő pénzük az embereknek, de az idejükkel fizetnek egymásnak, az idejüket cserélik ki egymás közt és olyan jól beosztják, hogy évtizedek óta oldja meg mindenféle szükségeiket. Ne menjünk el az idő mellett. Becsüljük meg!

Ferenc valamikor régebben egy bizonyos vasárnap elment a templomba. Aktívan bekapcsolódott a szentmisébe, és aznap, amíg a templomban volt, az Úr szólt hozzá, nem hallható hangon, hanem Ferenc szívének legmélyén. Bármilyen eszközt is választott az Úr, megmutatta Ferencnek, hogy ha valóban boldog akar lenni, akkor életének egy bizonyos területén dolgoznia kell, rendeznie kell néhány problémát a kapcsolataiban, és abba kell hagynia bizonyos dolgokat.
Ferenc azon a héten úgy jött ki a templomból, hogy elengedte a füle mellett azt, amit Isten mondott neki. A következő héten, amikor Ferenc visszajött a templomba, Isten megkérdezte tőle:
- Boldogabb vagy, mint a múlt héten?
- Nem igazán – válaszolta Ferenc.
- Ferenc, egyáltalán boldog vagy?
- Hát ahhoz képest boldog vagyok, Istenem.
- Mihez képest? Sohasem ismertél nagyobb boldogságot, honnan tudod, hogy egyáltalán boldog vagy?
Aztán Isten így folytatta:
- Ferenc, emlékszel, a múlt héten feladtam az első leckét, és azt mondtam neked, hogy ha valóban boldog akarsz lenni, akkor ezt meg ezt el kell rendezned, ezen dolgoznod kell, ezt pedig abba kell hagynod?
Ferenc hallotta, amit Isten mondott, de ismét úgy jött ki a templomból, hogy egész héten figyelmen kívül hagyta az üzenetet. A következő héten ismét elment a templomba, és mit mondott neki Isten? Ugyanazt, amit az előző és az azelőtti héten: az első leckét. Ferenc újra úgy ment haza, hogy a héten a szavaival és a cselekedeteivel figyelmen kívül hagyta azt, amit Isten mondott.
Azonban továbbra is járt templomba, és mit mondott neki Isten? Az első leckét, újra meg újra az első leckét… Egy idő után Ferenc abbahagyta a templomba járást.

Hogy miért nem imádkozunk, vagy miért hagyjuk abba az imádságot és a szentmisére járást, az elsősorban abból ered, mert nem akarjuk meghallani, amit Isten mond. Nem az a baj, hogy Isten nem szólít meg bennünk. Az a baj, hogy mi nem hallgatjuk meg Őt. Pedig az imádság és az Eucharisztia a kulcs szívünk legmélyebb vágyaihoz. Az imában és az Eucharisztiában Isten Önmagával táplál bennünk, reménnyel tölt el, megvilágosít, erőt ad, bátorságot önt belénk, hogy folytathassuk utunkat.

Isten áldása lesz rajtunk, ha elfogadjuk és megéljük azt, amit az imában és a szentmisében felfedezünk, ízlelünk és látunk, mert ilyenkor válunk eggyé Istennel. És amikor eggyé válunk Istennel, mindaz, ami az Övé, a miénk lesz. “A Lélek gyümölcse pedig: szeretet, öröm, békesség, türelem, kedvesség, jóság, hűség, szelídség, önmegtartóztatás.” Gal 5.22-23

Volt egyszer egy kőfaragó, aki mindig elégedetlen volt magával és az életével. Egy szép napon, amikor mendegélt, elhaladt egy gazdag kereskedő háza előtt. Benézett a nyitott kapun és látta, hogy odabent csak úgy nyüzsögnek az előkelőbbnél előkelőbb látogatók. „Milyen hatalmas is lehet egy ilyen kereskedő!” – gondolta a kőfaragó. Elfogta az irigység, és azt kívánta, bárcsak ő is ilyen gazdag lehetne. Akkor bezzeg nem kellene szegény kőfaragó módjára tengetnie az életét. Legnagyobb ámulatára egyszerre gazdag kereskedővé változott. Nagyobb pompa vette körül, amit valaha álmodni mert volna. Irigyelte és gyűlölte is mindenki, aki nála szegényebb volt.
Egyszerre csak pompás gyaloghintót vittek el háza előtt, a gyaloghintóban magas rangú hivatalnok terpeszkedett, körülötte szolgák hada és gongot ütő katonák. A leggazdagabb ember is mély meghajlással hódolt a menet előtt. „Milyen hatalmas ez a hivatalnok” – gondolta. „Bárcsak magas rangú hivatalnok lehetnék!” Ezután magas rangú hivatalnokká változott. Mindenhová dúsan hímzett gyaloghintón cipelték, és a nép reszketett tőle és gyűlölte és földig hajolt előtte, amerre csak járt.
A nyári nap forrón tűzött és a hivatalnok iszonyúan kényelmetlennek érezte a fülledt gyaloghintót. Kinézett. A nap fenségesen ragyogott az égen és tudomást sem vett a hivatalnok létezéséről. „Milyen hatalmas a nap!” – gondolta. „Bárcsak nap lehetnék!” Ezután nappá változott, mindenkire pokoli erővel sütött, kiégette a mezőket, és a földművesek átkot szórtak rá.
Ám egyszer csak nagy fekete felhő kerekedett, és odafurakodott a nap és földműves közé, így a nap sokat veszített erejéből. „Milyen hatalmas az a viharfelhő!” – gondolta. „Bárcsak viharfelhő lehetnék!” Ezután hatalmas felhővé változott, elárasztotta a mezőket és a falvakat, mindenki kétségbeesésére.
Hamarosan azonban úgy érezte, hogy valami nagy erővel tolja. A szél volt az. „Milyen hatalmas a szél” – gondolta. „Bárcsak szél lehetnék!” Ezután széllé változott, lefújta a cserepeket a háztetőkről, kicsavarta tövestől a fákat, és mindenki gyűlölte őt és félt tőle, amerre csak elsüvített.
Hanem egyszerre csak nekirohant valaminek, amit bárhogyan igyekezett is elfújni, csak állt rendületlenül. Hatalmas szikla volt az. „Milyen hatalmas ez a szikla!” – gondolta. „Bárcsak szikla lehetnék!” Ezután kősziklává változott, hatalmasabb volt mindenkinél a világon.
Ahogy ott állt, egyszer csak kopácsolást hall, egy kalapács hangját és érezte, hogy farigcsálják az oldalát. „Ki lehet hatalmasabb nálam, a sziklánál? – kérdi. Letekintett, és mélyen maga alatt meglátott egy kőfaragót.

Aztán eltelt jó néhány év… Nemrégiben látogatóban jártam Idaho államban, és felkerestem néhány barátomat abban a régi kis falucskában. Mikor megérkeztem hallottam, hogy Miller úr meghalt és pont akkor van a temetése. Mivel a barátaim el szerettek volna menni a temetésre, hát én is velük mentem. Mikor megérkeztünk a ravatalozóba, beálltunk a sorba, hogy a halott hozzátartozóival együtt részvétünket kifejezhessük Miller asszonynak. Előttünk a sorban állt három fiatalember. Egyikőjük katonai egyenruhában volt, a másik kettő pedig fekete öltönyben, igen elegánsan volt felöltözve… Mikor rájuk került a sor Miller asszonyhoz léptek, aki mosolyogva nézet rájuk férje koporsója mellől. Mindhárom fiatalember megölelte, és megpuszilta az asszonyt, beszéltek vele pár szót, majd a koporsóhoz léptek. Az asszony lágy, könnyes kék szemei követték lépteiket, amint ők egyenként megálltak egy pillanatra a koporsónál, megfogták a halott kezet, majd tovább indultak. Mindhárman szemeiket törölgetve hagyták el a ravatalozót. Mikor ránk került a sor, elmondtam Miller asszonynak, hogy ki is vagyok, és megemlítettem neki azt a régi történetet, amit mesélt nekem három kisfiúról és az üveggolyóikról. Csillogó szemekkel megfogta kezemet, és odavezetett a koporsóhoz.
- Az a három fiatalember, akik épp ön előtt voltak, az a három kisfiú, akikről akkor meséltem. Épp most mondták el, hogy mennyire értékelték, ahogy Jim bánt velük. És most végre, hogy Jim már nem tudja meggondolni magát a színt vagy a méretet illetően… eljöttek, hogy kifizessék tartozásukat… Soha nem voltunk gazdagok ezen a földön, de biztos vagyok benne, hogy Jim ebben a pillanatban a leggazdagabb embernek tartaná magát. Ekkor szerető gyengédséggel felemelte az élettelen ujjakat. A férje keze alatt három fényes piros üveggolyó pihent.