Egyszer volt egy jómódú család, ahol anya, apa, nagypapa, és 1 gyerek élt együtt egy fedél alatt. A családi étkezések mindig közösen, az asztalnál zajlottak.
Karácsonykor mindig szép terítő, friss virág, és drága étkészlet került az asztalra, úgy, ahogy illik. A nagypapa már öreg volt, reszketett a keze, sokat betegeskedett, ezért kilötyögtette az ételt a drága asztalterítőre. Rossz szemmel nézte ezt a menye, és ezért korholta az idős embert. Karácsonykor azonban megelégelte a dolgot, és nem engedte a családi asztalhoz ülni.

Így a nagypapa a sarokban ült le egy sámlira, ölbe vette a tányérját, és úgy evett. Egy óvatlan pillanatban azonban kiesett az öléből a gyönyörű tányér, tartalmával együtt leesett a konyha kövére, és darabokra tört.

Nagyon mérges lett az asszony, és a férje is, hogy a drága étkészletből eltört egy tányér, amit nagyon sajnáltak. Rá is ripakodtak az idős emberre az ügyetlensége miatt. Ezért karácsony másnapján elővettek egy csorba, megkopott cserépedényt, és az volt a nagypapa tányérja. Ő nem ellenkezett, beletörődött a sorsába, és elfogadta az ócska holmit. Finom vacsora került bele, a nagypapa pedig könnyes szemmel evett. Szeretett volna ő is az asztalnál ülni a családjával. Újra megismétlődött az eset. Ez a kopott kis cserépedény is kiesett a nagypapa remegő kezéből, és ripityára tört a konyha kövén.

Az anya már készült, hogy ismét leszidja a nagypapát, amikor felugrott az asztaltól a gyermekük, és odasietett a cserepekhez. Elkezdte összeszedegetni óvatosan, egyenként. Erre az apja rákiáltott, hogy üljön le. A gyerek ránézett, és azt felelte.

– Nem ülök le. Összeszedem, és összeragasztom a cserepeket, hogy amikor ti lesztek öregek, akkor ti is ebből a tányérból egyetek!



https://plus.google.com/100771363756843718059/posts/18jB1Rudnvz

Valamikor réges-régen kicsiny zöld fenyőfácska álldogált az erdő szélén, azt sem tudva, honnan jött - egyszer csak kinőtt a földből és itt volt.

Előtte pázsitos tisztás terült el, mögötte sűrű sötét erdő. A közeli jegenyefenyők meg oly magasan hordták orrukat, hogy észre sem vették a kis jövevényt.

Ha testvérei lettek volna, sosem vágyódik más sors után, de hát teljesen egyedül állt a nagyvilágban. Körülötte fájó csend, zordon, sivár, néma téli táj.

"De jó volna elrepülni a madarakkal, akik messze szállnak a tél beállta előtt, s a tengerek végtelen hullámain túl nyármeleget találnak. Ahol pálmák és narancsligetek kínálják gyümölcseiket a banánérlelő melegben."

"Ne vágyódj el Fenyőke - szólította meg a közeli kispatak - én távolról jövök, és messze eljutok. Sokat látok-hallok útközben, ezért, mint tapasztaltabb társadtól, hallgasd meg tanácsom. Ugyanis a Teremtő minden virágot, fát, növényt a maga helyére ültetett a gyökerei által, azért, hogy oda kapaszkodjék, ahova tartozik, ahonnan kinő, mert ott van feladata.

Ezért bizakodjál, hogy meg fogod tudni, mi a te dolgod a földön - csevegte a patak, s magára húzta meleg, téli jégkabátját, hogy kitelelvén vidáman csörgedezve köszöntse majd a tavasz érkezését."

"És hát mi lenne velünk, ha te is elmennél? - kérdezték a gombagyerekek, akik a kis fenyőke tövénél bújtak ki a földből - ki terjeszti ránk védő ágait zimankóban, forró nyárban egyaránt?!"

E pillanatban a nap egy sugara áttört a hófelhőkön és így szólt Fenyőkéhez: "Majd tavasszal nagyra növesztelek, megnyújtalak és ágakkal dúsítlak - csak légy türelemmel."

A fecskék régen elköltöztek, a darvak is elhúztak, nehéz köd borult a tájra. Éjszakára ugyan kiderült az ég, és csillagok milliárdja ragyogott a fagyos földre, de olyan nagyon messze voltak, hogy sugaruk nem bocsájtott enyhítő meleget a didergő tájra.

"Még te is boldogabb vagy, mint én!" - mondta Fenyőke az itthon maradt ökörszemnek. Felrepülhetsz akár az égig, és nem lep el a hó, amitől lassan én már levegőt sem fogok kapni - panaszkodott búsan Fenyőke.

Óh, nehogy azt hidd, hogy a légben melegebb van! A lábaim már úgy elfagytak, hogy ha egyenként a szárnyam alá dugom, az sem segít már. Na és az ennivaló, már alig lelek valamit. Mégis el kellett volna szálljak a költözőkkel melegebb vidékre - sóhajtotta az ökörszem, s még jobban behúzta csöpp fejét a hullani kezdő hó elől

Na és mi lenne akkor, ha a városba szállnátok, a sok ház közé, ahol azok az emberi lények laknak. Talán ott nincs ekkora hideg, mint itt mifelénk, és talán még valami ennivalót is adnának. Úgy hallottam, hogy ők madarakat nem bántanak?

Lehet hogy ez így van - de már láttam kalickát, amiben kismadár volt. És én nem akarok rab lenni - még ha finom falatokkal tartanának is, akkor sem. Szabadnak születtem, úgy akarok élni és meghalni is.

De azért már jártam arra egyszer, amikor ugyanilyen hideg volt, mint most. Akkor azt tapasztaltam, hogy a házak ablakpárkányaira morzsát szórnak, és ők, az emberek pedig - láttam, mert belestem az ablakukon - sokan együtt vannak, és roskadásig megtelt asztal van a szobájuk közepén, a karszékekben pedig színes ajándékcsomagocskák.

Egy szép szőke kislány babát kapott éppen, azt csókolgatta. A testvérkéje meg apró vonatokkal játszott a szőnyegen, ami a szobáik padlózatát borítja minden házban. A kandallóban vöröslő fahasábok ontották a meleget, s mindenki boldognak látszott.

Tudod mire gondoltam? - vetette közbe az egyre jobban deresedő Fenyőke - arra, hogy milyen jó is lenne, ha ezen az ünnepen, vagy ahogyan az emberek nevezik: karácsonykor én is az emberek között lehetnék, engem is szeretnének, mert én lennék az ő ünnepi fájuk, mondjuk a karácsonyfájuk. És rám aggatnának mindenféle szép dolgot. Almát, diót, gyertyát. És közben énekelnének!

Miért is nem ragyognak az ágaim, talán ha így volna, behívnának az emberek, és körültáncolna a sok boldog gyerek. Az ajándékokat az én alsó ágaim alá dugnák, amiket azután ott találnának meg a jó gyerekek - vágyakozott Fenyőke.

Közben bealkonyodott. Az ökörszem valahová elrejtőzött, Fenyőke megint egyedül maradt. Addig-addig, míg álomba sírta magát.

Már késő éjszaka lehetett, amikor felriadt. Fény és hangok szűrődtek az erdő felől és valami különleges csilingelés.

Szán siklott elő a bozót csupasz ágai közül; báránykák húzták és angyalok kara lebegett körülötte.

A szánkóban egy glóriás, fehér inges kisfiú ült, és amint Fenyőkéhez ért, megállította a szánt húzó barikákat. Az egyik angyal Fenyőke mellé szállt és megkérdezte: Hát te kis fenyőgyerek, mit vársz a karácsonytól, mit kérnél a kis Jézuskától, aki ma született le a földre? Ó, én nem is tudom - állt el a szívverése is Fenyőkének.

De mégis. Mióta megszülettem - nem szeretek egyedül lenni. És olyan jó lenne, ha az ünnepen az emberekkel együtt lehetnék, nem itt a hideg, néma árvaságban. Hogyha olyan ragyogó lennék, hogy felfigyelnek rám és úgy megszeretnek, hogy a lakásba bevisznek, feldíszítenek és örülnek nekem kicsik és nagyok. Ez szívemnek minden vágya - sóhajtotta Fenyőke.

Az angyal figyelmesen hallgatta a könnyes kérést, és továbbította a kis Jézuskának, aki beleegyezően bólintott.

Teljesüljön hát a vágya

Legyen ezüst minden ága.

S legyen a jó emberek

Szép karácsonyfája.

Fenyőke elbűvölten hallgatta e szavakat. A szeretet melege áradt szét testében, minden egyes ágában, minden kis tűjében, gyökere mélyéig. Megremegett örömében. Ó, csak megtörténne és megmaradna a csoda, amit minden porcikájával kívánt! Mert ha csak csoda tud jót hozni, akkor nagyon is kell a csoda embernek, állatnak, növénynek egyaránt.

Ekkor a messzi csillagok is megpillantották a fényt, mely a föld felől sugárzott, és kíváncsian lefutottak a tejúton. Mind-mind ott tülekedtek a kis zöld Fenyőke körül, és annak parányi ágain. Még az esthajnalcsillag is ott tündökölt.

Fenyőke kitárta ágait, megnyitotta árva és szeretni vágyó kis szívét, hogy befogadja a jóságból fakadó, melengető ragyogást.

S akkor még egyszer megszólalt a kisded:

Te kis fenyő - most már sohasem leszel egyedül. Megnősz és gyerekeid lesznek, akik bejutnak az emberek otthonába, és ott állnak majd feldíszítve a jóság születését ünneplő nagy és kis emberek örömére, akik ezentúl soha nem akarnak fenyőfa nélkül ünnepelni.

Úgy legyen, ha lehet! - rebegte Fenyőke.

A szánkó tovasiklott, ismét sötét lett, de az ő szívét a csodálatos látomás ígérete melengette. Vége lesz pusztító magányának, lesz értelme életének. A tél végül mégiscsak feladta állásait, magával vitte a maradék darát, jeget, zúzmarát, s nyomban fellélegzett a világ. Előtűnt a zöld pázsit, s virágozni kezdett a mező. A tavasz legelső hírnöke a bátor, fehér, de kissé rózsaszín fényű hóvirág, majd a kék ibolya, s utána a többiek is kimerészkedtek a földből, és tarka szőnyeggé varázsolták a rétet.

Ekkorra már nyújtózkodtak a fák, és kibújtak a rügyek a legapróbb bokron is.

Az énekesmadarak is rendre hazataláltak.

Nézd csak - kicsi fenyő - csicseregték, hogy megnyúlt a télen és milyen szép fényes minden ága! Mintha mind megannyi ezüstcsillag tündökölne rajta! Ezüstfenyő lett belőle. Ezüst a fenyő, ezüstös ezüst a fenyő! - visszhangozta erdő-mező.

És tavaszi szél hiába rázta, nyári zápor hiába paskolta, őszi eső hiába mosta, tündöklő kék-ezüstje, ezüst-kékje a természet minden hatalmának ellenállt.

Sok-sok év telt el azóta. Fenyőke nagyra nőtt. Ágai kiteljesedtek, körbefogták sudár törzsét, s körülötte sok kis apró fenyőcske bújt ki az ő gyökereiből. És mindegyikük ezüst ágakkal nyújtózkodott a világ felé.

Az ember pedig minden év decemberében bevisz egyet otthonába, hogy annak ágaira aggatott aranydió, piros alma, fényes szaloncukor, csillogó lametta és szívet melengető gyertyaláng tükrözze vissza a gyermekek örömét, a felnőttek hitét a világra jött jóság lényéből áradó, áldást hozó karácsonyesti fényt.



https://plus.google.com/100771363756843718059/posts/1hTr3kQTsR6

Borús, esős nap volt. Bár nem fagyott, az utcák mégis csúszósak voltak egy kicsit.
Henk letekerte az ablakot, és intett egy öregembernek, aki fázósan állt az ajtónyílásban.
– Maga kérte a taxit?
– Igen, én telefonáltam, de nem magamnak rendeltem, hanem a fenti lakónak, Meier mamának.
– Hívja hát le, a kocsi előállt. Az idős ember habozott.
– Nem tudna segíteni egy kicsit? A néni már nyolcvanhat éves, és segítség nélkül nemigen tud lejönni a lépcsőn. Segítenék én neki, de tönkretesz ez a reuma. Teljesen meggörnyeszt. Nem nagy segítség lennék neki.
– Jó kis munkát szerzett nekem – vigyorgott Henk. – És hol hagyjam az autót? Az egész utcában nincs egy szabad parkolóhely.– Nyugodtan itt hagyhatja, mások is így szokták.
– Persze, aztán ki fizeti majd a büntetést? Talán Meier mama? – Itt nem jár a rendőrség!
– Na, majd meglátjuk – mondta Henk, és kiszállt a taxiból. – Hányadikon lakik a hölgy?
– A másodikon… Én majd figyelek az autóra, de biztos, hogy nem jön rendőr. Segítenék én, ha nem lenne ez a reuma…
– Jól van, melegedjen csak a cserépkályhájánál, megtalálom én azt az asszonyt. Meghallja, ha csöngetek?
– Nyitva van az ajtaja. Mint már mondtam, nehezen tud járni. Reggel és este én szoktam benézni hozzá. Bevásárolni is én szoktam neki, de én sem vagyok már olyan friss. Hetvennégy év és ez a reuma… Szóval, egyszerűen menjen be hozzá.
– Remélhetőleg nem nagyothalló, nehogy hiába kopogjak… – Nem, ragyogóan hall. – Na, akkor menjen gyorsan melegedni.
Henk felbaktatott a lépcsőn. Sok mindent látott már életében, de ilyen bérházban réges-rég nem járt. Sötét volt a lépcsőházban. Hirtelen nekiütközött a térdével egy szemetesvödörnek. Fájdalmában felkiáltott, hogy hol a csudába lehet a villanykapcsoló. De egy lélek sem moccant.
Felért a másodikra, kinyitotta az ajtót, és máris egy kis szobában állt. Szokása szerint már a nyelvén volt egy jókedvű tréfás megjegyzés. De amint megpillantotta a kis helyiséget, torkán akadt a szó. Kezével a kilincsen és fél lábbal a szobában úgy állt ott, mint egy viaszfigura; az arcára volt írva a csodálkozás. Úgy érezte magát, mintha egy régi korba pottyant volna. A szoba egész berendezése az ötvenes évek stílusára emlékeztette. Azon sem csodálkozott volna, ha hirtelen matrózruhában és térdzokniban meglátta volna saját magát, annyira emlékeztette a kép a gyermekkorára. Az otthonosan duruzsoló cserépkályha, a kandallópárkány, amely az ingaóra mindkét oldalán porcelánfigurákkal volt tele… Az asztalon egy tálca, rajta régimódi csészék, mellette egy kis olajégő, azon pedig egy zománcos kávéskanna.
Ráadásul, hogy a jelenet még hitelesebb legyen, az idős hölgy egy karosszékben ült.
– Mamika – szólította meg Henk önkéntelenül. Mint egy régi képeskönyvben, úgy ült ott az idős hölgy szorosan hátrafésült hajával és horgolt, fekete sáljával.
– Jó napot – felelte, és a ráncos arcból barátságos szempár pillantott a fiatalemberre. Erre az arcra sok mindent rajzolt egy hosszú élet bánata, baja.
– Olyan itt, mint egy múzeumban… Mintha megállt volna az idő – mondta Henk.
– Nem állt meg az idő, csak az idős emberek megpróbálják egy kicsit visszatartani. Gyakran nincs is az embernek mása, mint az emlékei… Leülsz egy kicsit?
– Leülni?! Nem látogatóba jöttem. Taxit rendelt, nem? – Ja igen, természetesen sietsz.– Hová akar menni?– A postára.
– Bélyeget venni? – viccelt Henk. – Nem, telefonálni.
– Te jó ég, ezért nem kell a postára mennie! Emma néni üzletében a sarkon vagy valamelyik szomszédnál biztosan van telefon. Nem az én dolgom ugyan, de így sokkal egyszerűbb lenne.
– Maastrichtba szeretnék telefonálni a lányomnak. Ha a boltból vagy a szomszédból hívom, akkor mások is hallják, akikre nem tartozik. A postán viszont van egy kis fülke, amiben egyedül lehet az ember. Minden évben fel szoktam onnan hívni a lányomat, így karácsony előtt. Legalább ilyenkor halljam, hogy jól vannak-e, rendben van-e minden.
– Azt gondoltam, hogy valamelyik gyerekéhez kell elvinnem, mert ott tölti a karácsonyt. Az idén nem karácsonyozhat a gyerekeinél?
– Nem él már egy gyermekem sem, csak a legkisebb lányom… Ő lakik Maastrichtban.
– És soha nem megy el hozzá Maastrichtba? Vagy mindig ő utazik ide? Biztosan azt gondolja, hogy minek beszél bele az én dolgaimba ez az ember; de csak a telefonálás miatt a postára taxizni, van ennek értelme?
Könnyek szöktek az öreg hölgy szemébe, és remegett a szája, amikor megszólalt:
– Soha nem láthatom… Túl messze van…, túl elfoglaltak… Írok olykor egy-egy lapot, de amikor felhívom és hallom a hangját… Az teljesen más. Ha hallom a hangját, olyan, mintha itt lenne, egészen közel.
– Azt akarja mondani, hogy sohasem látogatja a lánya?
– Nem tehet róla – védte a lányát. – Olyan elfoglaltak, és annyira másképp élnek, mint én… A vejem… Hát igen, de szépen gondoskodik a lányomról, és együtt kell élniük, nem igaz? Csak az unokáimat, őket jó lenne egyszer látni.
Öreg szemei a távolba révedtek, és Henk észrevette, hogy valami olyasmit kavart fel benne a kérdéseivel, ami nagyon fájdalmas a néni számára.
– Hét gyermekem volt. Kettőt egy hét alatt veszítettem el, diftériában. Hogy ez mit jelent, el sem lehet mondani. Az egyik fiam pedig halászat közben belefulladt a tóba. Az a legrosszabb, ha ilyen fiatalon halnak meg, ezt a legnehezebb elhordozni. Így marad végül egyedül az ember… Már húsz éve, hogy meghalt a férjem. Hirtelen nem marad az embernek senkije, akivel beszélhetne. Csak az emlékek maradtak.
Legtovább a legidősebb fiam volt velem. Ő nem nősült meg. Csendes fiú volt mindig is, vele értettük meg egymást a legjobban. Most már annak is több mint egy éve, hogy baleset érte. Pont hatvannégy éves volt. Kenyérért ment le… Soha többé nem láttam… Nem láthattam többé. Elgázolták… egy busz. Most már csak a legkisebb lányom él. De nem akarok panaszkodni-nevetett fel minden átmenet nélkül.
– Biztosan azt gondolod, hogy micsoda siránkozó vénasszony. Csak ha valaki jön és kérdezget, akkor újra előjön minden.
– Néhány embernek csak nyomorúság jut az életből – mondta Henk komoran. Lehangolta az öreg néni története. – Maga aztán sok mindent végigcsinált.
– Ha Isten nem lett volna velem, nem bírtam volna ki – válaszolta egyszerűen. – De szerencsére még mindig tudok énekelni. Persze, csak úgy magamnak. Már senki sem hallgatná szívesen, hisz nincs jó hangom. Az tartott meg, hogy tudtam: Ő velem van, szorosan fog, nem ereszt el. És Ő nem hibázik.
Látva Henken, hogy neki más a véleménye, még hozzáfűzte:
– Nem, nem csak nyomorúság jutott nekem az életben. A legidősebb fiammal évekig nagyon szépen éltünk. Tényleg boldogok voltunk. Hidd el nekem, a bánat sokszor jobban összekovácsolja az embereket, mint a boldogság. Így karácsony táján még jobban hiányzik. Az volt a szokása – nem tudok visszaemlékezni, mikor is kezdte –, szóval szenteste mindig hozott nekem valamit. Mindig ugyanazt: egy kis üveg 4711-es kölnit és egy csomag karácsonyi aprósüteményt. Még látom magam előtt, ahogy jött, megpuszilt és ezt mondta: „Jó az Úr, anyám." Többet nem mondott, de nem is volt rá szükség… Értettük egymást, és tudtuk, hogy ez az igazság.
Henk tulajdonképpen azt akarta mondani, ha a Jóisten tényleg olyan jó lenne, akkor jobban vigyázott volna magára. De az öreg szemek olyan barátságosan néztek rá, hogy inkább nem válaszolt semmit.
– Én itt ülök, és csak beszélek és beszélek, közben te meg nem keresel semmit. Ki fogom neked fizetni. Kicsi ugyan a nyugdíjam, de jóformán nincs is szükségem semmire.
– Ne aggódjon, mamika. Húzza fel nyugodtan a kabátját. Nézzen a kályhára, nehogy valami gond legyen vele, aztán már mehetünk is. Amikor a félhomályban lépésről-lépésre tapogatóztak lefelé, Henk a nagy dudálásból már gondolta, hogy valaki nem fér el az autója mellett. Kint belekarolt az öreg néni, és együtt baktattak a taxi felé.
– Sokáig tart még? – mordult rájuk egy mérges teherautósofőr. Már egy örökkévalóság óta állok itt!
– Tartsd a szád! – rivallt rá Henk. – Megnézném, milyen gyorsan jársz majd, ha te leszel 86 éves. Vigyázzon, mamika, ne hagyja magát sürgetni… Megvár minket ez a teherautó.
Az öreg hölgy élvezte a rövid utazást, megcsodálta a feldíszített boltokat, az ünnepi kivilágítást és a nagy jövés-menést.
Egyszer csak, valószínűleg a sok benyomás hatására, elkezdett halkan énekelni:
„A szép, boldogító, szívet felvidító, szent karácsony elérkezett! Krisztus jött megváltani, érettünk helytállani, keresztyének, örvendjen a szívetek!"
„Egy kicsit régimódi" – gondolta magában Henk.
Mintha kitalálta volna a gondolatait, megszólalt az asszony:
– Biztosan azt gondolod, hogy milyen furcsa egy öregasszony, de tényleg örülök, még ha szomorú dolgokat meséltem is neked. Csak nincs ellenedre, ha egy kicsit éneklek?
– Énekeljen nyugodtan – mondta Henk –, de már itt is vagyunk. Figyeljen csak! Bekísérem a postára. Ott megvár engem, jó? Gyorsan leparkolom az autót, aztán felhívom magának a számot. És addig telefonál, ameddig csak akar. Én megvárom.
– De ez rengeteg pénzbe fog kerülni!
– Mamika, önálló vagyok, és már rég lemondtam róla, hogy ezzel a fuvarral szedjem meg magam. Jöjjön csak! Miután eljutottak a postáig és lerakta a kocsiját, odakísérte a nénit a telefonfülkéhez. Megmozgatott minden követ, hogy egy széket szerezzen neki. Aztán feltárcsázta a számot, majd letáborozott a fülke közelében. Nevetnie kellett saját magán. Minden nap egy ilyen eset, és hamarosan koldusbotra jutna. Most hát a lányával beszél. Szégyellhetné magát az a lány! „Ha hallom a hangját, olyan, mintha itt lenne, egészen közel."
Zavartalanul figyelhette Meier mamát. Ott ült a maga kis világában, nagy boldogan, hogy egyedül beszélhet a gyermekével, az egyetlen megmaradt gyermekével. Nem sokat beszélt, néha egy-egy szót, csak figyelt és bólogatott. A szemei viszont ragyogtak. Nagyon boldognak tűnt.
„Istenem – gondolta Henk –, milyen kevés is kell ahhoz, hogy egyeseket boldoggá tegyünk!"
– Hát sose fejezi már be az öregasszony? – riasztotta fel gondolataiból egy durva hang.
– Ha ezt még egyszer kimondod, kaphatsz egyet – fordult Henk fenyegetően a hang tulajdonosa, egy faragatlan fickó felé, mire az ijedten vonult vissza.
Ezek után már senki sem merészkedett a telefonfülke közelébe.
– Na, most boldog? – kérdezte Henk, amikor segített neki felállni. Csak ránézett és bólintott. De a szemei ragyogtak. Hála, boldogság és elégedettség tükröződött bennük.
– Most visszaviszem a széket, hozom az autóm, aztán szépen hazaviszem. Itt benn várjon rám, és vigyázzon jól a táskájára! Amikor az autóval a posta elé kanyarodott, látta, hogy az öreg hölgy már kijött egyedül a posta épületéből. Ekkor történt a baj. Egy fiatal kölyök elfutott mellette, és elkapta a kézitáskáját. Biztosan azt gondolta, hogy ijedtében majd elengedi, de pont az ellenkezője történt. Magához szorította a táskát. A tolvaj pánikba esett. Erőszakkal kitépte a kezéből a táskát, erre ő megbotlott és elesett. Mindez másodpercek alatt történt. Mire Henk közbe tudott volna avatkozni, már rég eltűnt a táskatolvaj.
Henk egy pillanatig arra gondolt, hogy utánaszalad. Dúlt benne a harag. De aztán a járdán fekvő nyomorult kis teremtésre esett a pillantása. Aggódva térdelt le Meier mama mellé. Nem volt eszméleténél. Olyan rosszul esett, hogy megsérült a feje. Sűrű vér csorgott a sebből, éles kontrasztot képezve a holtsápadt arccal. Henk kibújt a dzsekijéből, és összegöngyölítve a néni feje alá dugta. Majd az autóhoz rohant, hogy egy takarót hozzon. Amikor visszaért, a néni éppen kinyitotta a szemét. Megismerte őt, sőt egy pillanatra el is mosolyodott. Aztán aggódva próbált beszélni:
– A zubbony… hol a zubbonyod? Megfázol…– Ne aggódj – suttogta Henk –, maradj csak nyugodtan fekve, és gondolj a lányodra, akivel épp most beszéltél. Vigyázok én magamra.
Pillanatok alatt kíváncsiskodók sereglettek köréjük. A mentőápolók alig tudtak keresztültörni a tömegen. Amikor Henk látta, milyen szakszerűen látják el Meier mamát, kicsit megnyugodott. Már vitték is a hordágyon a mentőbe. Erről egyébként ő mit sem tudott, mert újból elvesztette az eszméletét.
– Melyik kórházba viszitek? – tudakolta Hetik. – A Wilhelminába. Talán a rokona?
– Nem, nem vagyok rokona… Ma láttam először, de olyan, mintha nagyon régóta ismerném. Az ápoló vállat vont, és beszállt a mentőbe.
Aznap Henk többször is azon kapta magát, hogy az öreg hölgyre gondol. A kis szoba hangulatára, a bátran viselt szenvedésre és arra a csodálatos képességre, hogy ilyen kicsi dologtól is boldog tud lenni, ha egy ideig hallhatja a lánya hangját, aki különben alig törődik vele. Egyszer egy évben, kicsivel karácsony előtt összegyűjt annyi boldogságot, hogy egy évig elél belőle. Egyszerűen felfoghatatlan. Újra meg újra az öreg, ráncos arcot látta maga előtt. Azokat a ragyogó szemeket, amikor kijött a telefonfülkéből… És egy ilyen nyomorult fickó kezet emel egy ilyen öreg emberre, csupán egy kis aprópénzért! Még jó, hogy nem ismerné fel, ha az útjába akadna, mert aprófát csinálna belőle. Hová fajult a világ? Amikor délben beállt a taxistandra, elnyújtózott és bekapcsolta a rádiót, meglepetésére egy igehirdetésbe csöppent:
„…a mi korunkban. Lehet-e ma karácsonyt ünnepelni? Békesség a földön? Hiszen annyi minden vesz bennünket körül, ami ennek ellentmond. Az emberek közti viszálykodás, az önzés, a fukarság. Életveszélyes lett élni! Hisz naponta döbbentenek meg borzalmasnál borzalmasabb események! Embereket ejtenek túszul, másokat lemészárolnak, mint az állatokat. Terjed az erőszak, nemzetközi méretekben, de kicsiben is. A városokban a sötétség beálltával már nem szabad bemerészkedni egyes negyedekbe. Százezrek ülnek igazságtalanul börtönben, milliók éheznek. Nincs az embereknek erkölcsi tartásuk. És hogy akar az egyház karácsonyt ünnepelni? Ugyan!
Mit is jelent egyáltalán a karácsony? Mit ünneplünk tulajdonképpen? Azért lett karácsony, mert szenteste az emberek egyszer csak olyan jól kijöttek egymással? Kedves Rádióhallgatók, ugye, ezt mi másképp tudjuk? Ha keveset is tudnak karácsonyról, azt bizonyára mindenki hallotta, hogy Jézus számára nem volt hely a vendégfogadóban. Istennek nem akar az ember helyet adni ezen a világon. Nem, barátaim, karácsony nem a jó emberek, hanem a jó Isten ünnepe. Ő maga jött be az életünk istállójába, és odahozta az ünnepet. A mi korunkban is, amikor körülöttünk minden összedőléssel fenyeget, be akar jönni hozzánk, és rendet akar csinálni. Krisztus jött megváltani, érettünk helytállani, keresztyének, örvendjen a szívetek!"
„Ezt énekelte Meier mama is ma reggel" – gondolta Henk. „Isten a legdrágábbját, aminél drágábbja nincs, odaadja egy olyan világnak, amely belebukott adósságaiba és bűneibe. Isten jót akar az emberekkel, akik maguk nem jók. Még azokat is szereti, akik nem keresik őt. Bolondság ez a modern ember szemében talán, aki azonban megtanulja megérteni ezt, annak feltárul a menny. Az szeretni tanul! A karácsony ezt jelenti: Nem reménytelen a dolog, mert Isten jó…"
– Mi az, alszol? – kopogott egy ember türelmetlenül a kocsi ablakán. Henk felriadt.
– Messze jártál? – Nagyon messze – morogta Henk, és beindította az autót.
Amikor este belépett a kórházi szobába, rögtön látta, hogy Meier mama nincs jól. Azt sem vette észre, hogy az ágya mellett áll. Nagyon csendesen feküdt, nagyon kicsi volt, nagyon sovány és nagyon öreg. Ráncos arcán egy fájdalmas vonás jelent meg. Henk egy darabig csendben állt mellette. Így végzi az ember, teljesen egyedül…
„Ha Isten nem lett volna velem, nem bírtam volna ki…" – csengett még a fülében.
Egyszer csak kinyitotta a szemét a néni, és ránézett. Erősen gondolkozott, hogy ki is áll előtte. Lassan aztán eszébe jutott, és újra felbukkant az öreg szemekben az a mosoly, amit akkor látott bennük Henk, amikor Meier mama reggel a lányával beszélt. Tulajdonképpen több volt ez egyszerű mosolygásnál. Az ünnep ragyogása volt.
„A karácsony" – gondolta Henk.
– Hello, Mamika – suttogta rekedten, és óvatosan nyúlt az öreg kezek után. – Úgy fekszel itt, mint egy hercegnő.
Meier mama megpróbált beszélni, de alig-alig jött ki hang a száján. Henk egy nagy kölnisüveget vett elő a táskájából, a legnagyobbat, ami csak kapható:
– 4711… mit szólsz hozzá? És tessék, hogy majd ropogtathasd, ha jobban leszel… karácsonyi aprósütemény.
Az öreg szemekből túláradó boldogság sugárzott, ami mélyen megrendítette a jól megtermett fiatalembert.
– Hát…, megjegyezted? – mormolta a nénike, miközben folytak a könnyei. – Fájdalmaid vannak, mamika? – kérdezte Henk rémülten. De ő csak rázta a fejét, és végigsimított a fiatalember kezén.
– Átvettem a fiad szokását – mondta Henk, és valami meghatódottság vett rajta erőt. Aztán a nénike fejére tette hatalmas kezét, és szelíden megpuszilta őt. Könnyes szemmel suttogta:
– Jó az Úr, Mamika!


https://plus.google.com/110645211731867637167/posts/UgzbTjXM5Jv

A három öreg története – te kit látnál vendégül közölük?
Kopogtattak a ház ajtaján. Mikor az asszony kinyitotta a háza ajtaját, hirtelen három szakállas, idős férfit pillantott meg, akik a bejárat előtt álltak.
Egyiküket sem ismerte, így szólt oda nekik:
– Nem hiszem, hogy ismerném is bármelyiküket, de azt gondolom, hogy nagyon éhesen. Kerüljenek beljebb, készítek valami ennivalót.
– A férje nincsen itthon? – kérdezte az egyik öreg.
– Nincs, el kellett mennie – mondta az asszony.
– Akkor ez azt jelenti, hogy nem mehetünk be– közölték az öregek.
Mikor este az asszony férje megérkezett, a feleség elmesélte, hogy nemrég mi történt.
– Menj és mond meg nekik, hogy itthon vagyok, és hívd meg őket vacsorára – kérte meg a férfi a feleségét.
Az asszony kilépett a házból, és nem messze meglátta a három öreget, akik egy padon ültek.
– Nem megyünk mind a hárman be egy házba – így feleltek az öregek az asszony meghívására.
– De miért? – kérdezte a nő.
– Az ő neve Pénz, az övé Siker, az enyém pedig Szeretet – mondta az egyik, hozzátéve, hogy az asszony menjen haza és beszélje meg a férjével, hogy válasszák ki azt, akit beengednek a házukba.
Tovább-->> http://boldogsag.hu/?p=212