A sündisznók fáznak

Néhány sündisznó roppant fázik egy hideg éjszakán. Összebújnak hát, hogy egymást melegítve védekezzenek a hideg ellen. De mennél jobban összebújnak, annál jobban érzik egymás tüskéit, annál jobban szúrnak. Próbálnak hát távolodni. Csakhogy akkor ismét dideregnek.

Valahogy így van ez az emberrel is. Ha eltávolodik társaitól, kihűl, rideg lesz az élete. Ha közelít hozzájuk, némely szúrást, esetleg akaratlan tüskét el kell viselnie. De még mindig jobb szeretteink, embertársaink tüskéit eltűrni, mint elzárkózni és belefagyni az egyedüllétbe. Elvégre nekünk is vannak tüskéink, amelyeket a hozzánk ragaszkodók kénytelenek eltűrni. S ha a szúrásokat meg tudjuk bocsátani, ha él bennünk megértés, szeretet, e tüskepárbaj sosem okoz veszélyes sérüléseket.

Tolsztoj

Egy napon, amikor nagy éhínség szakadt Oroszországra, egy gyönge, nyomorék koldus alamizsnát kéregetett. Tolsztoj belenyúlt a zsebébe, de semmit nem talált. Ekkor kezébe vette a koldus aszott kezét és így szólt: – Ne haragudj rám, testvér; semmi nincs nálam. A sovány, beesett arcú koldus arcán mosoly futott végig és válaszként ezt suttogta: – De testvérnek szólítottál, ez nagy ajándék volt.

Lépésről lépésre hadd követlek, Úr Jézus!

Józsi bácsi szénbányász volt, és megígérte Daninak, ha legközelebb újra meglátogatja őt, engedélyt kér arra, hogy Dani is lemenjen vele a bányába.
Azon a napon kora reggel indult ő is Józsi bácsival a bányába. Olyan izgatott volt, hogy alig tudott beszélni. Józsi bácsi fütyörészett, mint máskor, majd dúdolt, végül énekelte is a dallam szövegét: “Lépésről lépésre hadd követlek, Úr Jézus!” A dallam fülbemászó volt, és Dani rajtakapta magát, hogy ő is dúdolja.
A bányánál Dani is kapott sisakot, amelynek a homlokrészéhez volt erősítve a fényszóró. A többiekkel együtt lépett a liftbe, és ereszkedett egyre lejjebb a föld mélyébe. Nagyon izgalmas volt. Hát még odalent! Ilyen sötétben Dani még sohasem járt. Ha nem lett volna lámpása, a saját kezét sem látta volna. Meg is botlott, Józsi bácsi kapta el, és adott neki egy jó tanácsot: Danikám, a bányában csak úgy közlekedhetünk biztonságosan, ha nem nézünk messze, a sisaklámpa fénye éppen elég arra, hogy közvetlenül a lábad előtti utat megvilágítsa. Ha odanézel, nem botlasz el.
Józsi bácsi így folytatta később mondandóját: Tudod, Danikám, itt lent, a bánya sötétjében megtanulja az ember azt, hogy legjobb Istennel élni! Gondold csak meg, az Úr Jézus nem adta meg nekünk azt, hogy a jövőnkbe lássunk! Sőt ezt meg is tiltotta, és ez szeretetből történt. Nagyon rossz lenne, egész tevékenységünkben akadályozna az, ha többet látnánk a távoli éveinkből, mint amennyi mindig a szemünk előtt van!
- Ne is tervezzünk? – kérdezte Dani félénken.
- Tervezgetni szabad, de tegyük hozzá meggyőződéssel, hogy: ha az Úr akarja és még élünk. Mert Ő azt akarja, hogy mindig csak a következő lépést tegyük meg Őérte is!
- Mégis, milyen sokan aggodalmaskodnak a jövő felől, ugye Józsi bácsi?
- Ez sajnos így van, de az aggodalmaskodó sem lát többet, mint az, aki az Úrra bízza magát.
- És úgy jár, mint én – értette meg a dolgot Dani -, mert a távoli dolgokon jár az esze és a közeli dolgokat nem veszi komolyan! És elbotlik…
Kis csend után azt kérdezte Józsi bácsi: Tudod még az éneket, amit idejövet dúdoltunk? Dani emlékezett rá: “Lépésről lépésre hadd követlek, Úr Jézus!” A bányából feljövet Józsi bácsi és Dani együtt énekelték e szép éneket.
Mindaz, amit Dani odalent a mélyben látott, nagyon érdekes volt, el is mesélte testvéreinek, iskolatársainak. De a legnagyobb tanulságot élete végéig megőrizte. Ha olykor elfogta az aggodalom és a jövőtől való félelem, mindjárt eszébe jutott a dallam, amit Józsi bácsitól hallott, és megtanult: “Lépésről lépésre hadd követlek, Úr Jézus!”

Az áldozatos, önmagáról megfeledkező szeretet melege életeket menthet.

Két eszkimó megy valahol a sarkvidéken, rettenetes hidegben, hóviharban. Alig tudnak már menni, annyira átfagytak. Egyszer csak látnak egy csaknem megfagyott embert. Az egyik azonnal megszólal: Nem segíthetünk rajta, mert mi is megfagyunk vele együtt, sietnünk kell meleg helyet találni. Továbbmegy, a másik viszont fölveszi vállára kihűlt társát. Nagyon nehezen megy vele, rengeteget erőlködik, de nem hagyja el felebarátját. És ahogy segít a másiknak, egyre jobban kimelegszik, egyre inkább visszatér belé az erő. Amikor pár kilométert megtett már vele, egyszer csak meglátja eszkimó társát a földön megfagyva, aki nem segített a másik terhét hordozni.

Az áldozatos, önmagáról megfeledkező szeretet melege életeket menthet.

Ott fogod találni a szívemben.

Egy korházban történt, ahol egy sebész orvos egy betegsége ellenére is békét és derűt sugárzó gyermekkel így beszélgetett:
- Holnap reggel, ki fogom nyitni a szívedet – mondta a sebész.
- Ott fogod találni Jézust, – vágott közbe a kisfiú.
A sebész kissé értetlenkedve nézett fel, de újra elkezdte mondandóját:
- Fel fogom vágni a szívedet, hogy lássam, mennyi károsodás történt.
- De amikor felnyitod a szívemet, Jézust fogod ott találni – mondta a fiú.
A sebész a szülőkre tekintett, akik csendben ültek, majd folytatta:
- Miután látom, hogy mennyi károsodás történt, vissza fogom varrni a szívedet, és a mellkasodat. És utána eltervezem, mi legyen a következő lépés.
- De ott fogod találni Jézust a szívemben. Ott fogod találni a szívemben.
Az orvos most már elvesztette türelmét:
- Majd megmondom én neked mit fogok ott találni: sérült izmokat, gyenge vérellátást, és elvékonyodott érfalakat. Ezután el fogom tervezni, hogy tudlak meggyógyítani.
- Jézust is ott fogod találni, Ő ott él, – mondta halkan, gyermeki egyszerűséggel a fiú.

A műtét után a sebész leült az irodájában, magnószalagra vette a műtéttel kapcsolatos feljegyzéseit: “Sérült főütőér, sérült tüdőbe vezető erek, elterjedt izomsorvadás. Nincs remény a szívátültetésre, nincs remény a gyógyításra. Terápia: fájdalomcsillapítók, és ágyban fekvés. Prognózis: – itt kis szünetet tartott – Egy éven belül halál.” Megállította a magnót, de volt még mit mondania:
- Miért? Miért tetted ezt? Te juttattad őt ide! Te okoztad neki ezt a gyötrelmet, és Te kárhoztattad őt korai halálra! Miért?
Hirtelen egy halk, tiszta hangra lett figyelmes: – A fiú az én bárányom, nem terveztem, hogy sokáig a te nyájadban éljen, ő az én nyájamnak tagja és az is lesz örökké. Itt, az én nyájamban nem lesz fájdalom, olyan boldogságban lesz része, amit te el sem tudsz képzelni. Szülei egy napon találkoznak majd vele, és ők is megismerik az igaz békességet, és az én nyájam gyarapodni fog.
A sebész forró könnyeket hullajtott, de ingerültsége még ennél is hevesebb volt.
- Te teremtetted ezt a fiút, Te teremtetted ezt a szívet! Meg fog halni hónapokon belül… Miért?
Az Úr ekkor így válaszolt: – A fiú az én bárányom, vissza fog térni hozzám, amint elvégezte küldetését. Nem azért küldtem az én szeretett kis bárányomat a nyájadba, hogy elveszítsem. Hanem azért, hogy egy másik elveszett báránnyal együtt visszanyerjem.

A sebésznek folytak a könnyei…

Kicsit később a sebész bement a kisfiúhoz és odaült az ágyának a szélére, megfogta a kezét. A szülők vele szemben ültek. A fiú felébredt, és suttogva kérdezte:
- Kinyitottad a szívemet?
- Igen, mondta a sebész.
- És mit találtál? – kérdezte a fiú.
- Megtaláltam Jézust! – felelte az orvos.

E kisfiú egyszerűsége a szívében élő igaz szeretetről tanúskodik. A szív gyermeki egyszerűségének útja ugyanis koránt sem a primitívség útja, sokkal inkább az elmélyült szereteté, magáé Istené, amelyen járva az ember már nem bonyolódik bele e világ és saját maga kusza és bonyolult dolgaiba.
Minél egyszerűbb és szegényebb a lelkünk, azaz minél inkább Istenünktől várunk és neki tulajdonítunk minden adományt, annál inkább megnyílunk az Ő szeretetére.


“Boldogok a lélekben szegények, mert övék a mennyek országa.” Mt 5.3

A patikus


Eszembe jutott egy patikusról szóló történet, akinek hívő felesége volt. Az asszony kérte a férjét, keresd az Istent, imádkozz, de mindhiába, a patikusnak esze ágában nem volt Istenhez szólni, Őt keresni. Egy éjszakai ügyelet alkalmával ott ült a patikában. Jött egy kislány, akire rámordult: miért éjjel jössz, nem szeretem, ha zavarnak! Nem ért volna rá az a gyógyszer reggel? – Nagyon beteg a nagymamám, – mondta a kislány – azt mondta, azonnal hozzam a gyógyszert. A gyógyszerész megcsinálta a gyógyszert, a kislány megköszönte és elment. Aztán amint a patikus ott tett-vett, egyszer csak észrevette, hogy véletlenül kétkeresztes mérget tett a gyógyszerbe. Egy perc alatt átélte, hogy mindennek vége, ha azt a nagymama bevette.

Abban a pillanatban ott a patikában térdre rogyott, – Istenem, ha vagy, kérlek, hogy segíts! A gyermek már hazaért, semmit nem tudok tenni, végem van. Istenem, ha vagy, Hozzád akarok térni!

Egy idő múlva sírva csengetett be a kislány a patikába és elmondta: – Már tíz perce itt járkálok, nem mertem becsengetni, rohantam, megbotlottam, eltört az üveg, kifolyt a gyógyszer, ne tessék haragudni! A gyógyszerész sírva borult a kislány nyakába, – van Isten! Van bocsánat, van újrakezdés!

 

Valaki kiáltott az éjszakában és bár kicsiny reménységgel, de ha már kiáltott, hit volt mögötte…