A kunyhó

 

„Bizony boldog azaz ember, akit Isten megfedd! A Mindenható fenyítését ne vesd meg! Mert Ő megsebez, de be is kötöz, összezúz, de keze meg is gyógyít. Hatszor is megment a nyomorúságból, hetedszer sem ér veszedelem.” Jób könyve 5.17-19

Egyszer történt egy hajótörés, amit csak egy ember élt túl. Őt a víz egy lakatlan sziget partjára vetette. Azon imádkozott nap mint nap, hogy jöjjön és mentse meg valaki. Mindennap kémlelte a horizontot, hátha meglát egy hajót, ami megmentheti, de hiába. Végül, beletörődve sorsába, épített magának egy kis kunyhót a szigeten. Aztán egy napon, amikor elment halászni, hogy legyen aznapra is mit ennie, szörnyű dologra ért vissza. Az egész kunyhó lángokban állt! Teljesen elégett, csak hamu maradt belőle.
A hajótörött teljesen elkeseredett. Nemcsak hogy hajótörést szenvedett, de mire beletörődött sorsába és épített magának egy kis zárt menedéket, az is odalett. „Hogy tehetted ezt velem Istenem? Mivel érdemeltem ki ezt a rosszat? Pedig már kezdtem megbarátkozni az egyedüllét gondolatával, és olyan jól éreztem magam ebben a kis kunyhóban, miért kellett ezt is elvenned tőlem?” - kiáltott Istenhez.
Másnap reggel, amikor kisírt szemét kinyitotta, arra ébredt, hogy kiköt egy hajó. Nem hitt a szemének! Amikor felszállt a hajóra megkérdezte a kapitányt, hogy honnan tudták, hogy ő ott van. „Abból a nagy füstből, amit csináltál. Abból láttuk, hogy van itt valaki a lakatlan szigeten.” - felelte a kapitány.

Életünknek vannak időszakai, amikor úgy tapasztaljuk minden összedőlt, minden elveszett, minden értelmét vesztette. Hamis gondolatok, reménytelenség, mély szomorúság és csüggedés lesz úrrá bennünk. De sose adjuk fel a reményt, Isten megóvja gyermekeit és nem enged meg hiábavaló szenvedéseket! Bár utunkon megengedi a sötét alagutakat, az elbukásokat, a csalódásokat, de csak azért, hogy egy élettel telibb állapotba vezethessen el bennünket...
A hívő emberben a legsötétebb időszakban is benne kell, hogy ragyogjon a hit halvány kis fénysugara, mely elegendő fényt és melegséget ad tovább menni a keskeny úton. Törekedjünk elfogadni a sötét és szenvedésekkel teli időszakokat is azon Istenbe vetett bizalomban, hogy Istenünk a testi és lelki gyötrelmeket bizonyára titkon felhasználja akaratának teljesítéséhez saját és embertársaink javára, fejlődésünk és lelkünk üdvösségének érdekében. Mert még ha szenvedésünkben nem is látjuk, de a sötét és átszenvedett napok éppoly gyümölcsözőek - sőt gyümölcsözőbbek - lehetnek, mint a gondtalan és örömmel teljes napok. Természetesen a szenvedést nem kell nekünk keresnünk, de ha kikerülhetetlenül az utunkba helyezi a jó Isten, akkor próbáljuk meg minél előbb elfogadni azt, megbékélve az Ő akaratával, a szenvedés okozta fájdalommal, veszteséggel, tehetetlenséggel és szárazsággal. Mert idővel a fájdalomból mély boldogság, a veszteségből igaz bőség, a tehetetlenségből erős bizalom, a szárazságból lelki forrás születik meg bensőnkben. Mi sokszor nem tudjuk, Isten viszont jól tudja mi a jó számunkra, bízzuk hát Rá önmagunkat és életünket, így összetöretéseinkben is Őáltala születünk újjá.
Sose feledjük, Istenünk irgalmas szeretetével, irántunk érzett örök szerelmének a virágával a szenvedésben is ott van jelen velünk: Nézz fel!

Megbocsátás

Bocsássatok meg egymásnak, ha valakinek panasza volna valaki ellen: ahogyan az Úr is megbocsátott nektek, úgy tegyetek ti is. (Kolossé 3:13)

Hogy milyen fontos szerepet tölt be életünkben a megbocsátás, erre nézve hadd mondjak el egy történetet:
Egy tanár minden diákjának azt a feladatot adta fel a következő hétre, hogy vegyenek egy karton dobozt és az elkövetkező héten minden egyes személyért, aki bosszúságot okoz nekik, akiket nem szívlelnek, és akiknek nem tudnak megbocsátani, tegyenek be a ládikóba egy barackot, melyre tegyenek egy címkét is az illető személy nevével.
Egy héten keresztül ezt a ládikót a hallgatóknak magukkal kellett cipelniük állandóan, otthonukba, az autójukba, az órákra, még éjszaka is ágyuk mellé kellett helyezniük azt.
A hallgatóknak szórakoztatónak tűnt az elején a feladat és mindannyian buzgón írták a neveket, melyek gyermekkoruktól kezdve eszükbe ötlöttek. Ezután, lassan-lassan, amint múltak a napok, a hallgatók újabb neveket írtak a listára, olyan emberek neveit, akikkel naponta találkoztak és úgy tűnt, megbocsáthatatlanul viselkedtek velük szemben...
Feltűnt nekik időközben, hogy a ládikó egyre súlyosabbá válik. A hét elején beletett barackok kezdtek ragacsos masszává rothadni, elviselhetetlen bűzt árasztva és a rothadás gyorsan átterjedt a többi barackra is.
Nehéz problémát okozott az is, hogy kötelesek voltak állandóan magukkal hordani ezt, vigyázzanak arra, nehogy az üzletekben, az autóbuszban, az étteremben, találkozón, ebédlőben, fürdőben felejtsék azt, főképp mert minden egyes hallgató neve és lakcíme valamint a kísérlet témája rá volt írva a ládikóra. Ráadásul, a karton doboz is kezdett szétbomlani, siralmas állapotba kerülve: nehezen cipelve súlyos terhét.
Mindannyian gyorsan és világosan megértették a leckét, amit a tanár megpróbált elmagyarázni nekik a hét végén, vagyis, annak a ládikónak a súlya, amit egy héten keresztül magukkal cipeltek, csupán a magunkkal cipelt lelki nehézség súlyát képviseli, akkor amikor gyűlöletet, irigységet, más személyek iránti megvetést cipelünk magunkban. Gyakran azt hisszük, hogy kegyelmet gyakorolunk másoknak megbocsátva. A valóságban azonban, ez a legnagyobb szívesség, amit önmagunknak tehetünk!

A te ládikódban hány barack van... és mit szándékozol velük tenni?!
Ne csak önmagadért, hanem embertársaidért is gyakorold a megbocsátást!

Az elefánt és a vakok

Ahhoz, hogy egyetértsünk valakivel, időnként arra van szükség, hogy belehelyezkedjünk a másik gondolatvilágába, hogy elfogadjuk, másképpen is lehet látni a dolgokat, mint ahogyan én látom. Segítsen bennünket ebben a következő történet:

Egy faluban mindenki vak volt. Egy napon a falu lakói közül hatan találkoztak egy emberrel, aki elefántháton jött feléjük. A hat ember megkérte az utazót, engedje meg, hogy megérintsék a nagy állatot, nem tudták ugyanis, hogyan néz ki egy elefánt, és úgy akartak visszamenni a faluba, hogy el tudják ezt mesélni a többieknek. Az utazó beleegyezett, és a hat embert az elefánt különböző testrészeihez vezette. A vakok alig várták, hogy visszaérjenek, és elmeséljék a faluban, hogy mit tapasztaltak.
Az első, aki az állat oldalánál állt, ezt mondta: - Az elefánt olyan, mint egy nagy fal.
- Nem úgy van, - vágott közbe a második, aki az elefánt agyarát fogta - az elefánt kicsi, kerek, sima és hegyes.
A harmadik, aki az elefánt fülét fogta, tiltakozott: - Az elefánt egyáltalán nem ilyen! Olyan, mint egy hatalmas levél.
- Nem értek egyet veletek, - mondta a negyedik, aki az ormányát fogta - az elefánt olyan, mint egy cső.
Az ötödik nem értette, hogy miért mondják ezt. Ő az állat egyik lábát fogta. - Az elefánt kerek és vastag, mint egy fatörzs.
A hatodiknak megengedte az utazó, hogy felüljön az elefánt hátára. Ő így szólt: - Egyik megállapítás sem jó! Az elefánt olyan, mint egy nagy mozgó hegy.

Mindannyian másképp látjuk a dolgokat, és sokszor nem lehet azt mondani, hogy nekem van igazam, vagy neked. Több részből áll össze az egész. Mindnyájan a saját "szemüvegünkön" keresztül nézzük egymást, a helyzeteket, és Istent is!

Fiatal sólyom

A fiatal sólyom elmondta az anyjának, hogy komoly tervei vannak.
- Mik a terveid? - kérdezte az anyja.
- Be akarom repülni az egész világot, el akarok jutni olyan helyekre, ahol még nem járt madár.
- Jól van, csak tanulj szorgalmasan!
Attól fogva a fiatal sólyom megszakítás nélkül gyakorolta a repülést. Ám eközben semmi mással nem foglalkozott, semmi más nem érdekelte.
Egy reggel így szólt hozzá az anyja:
- Gyere, menjünk, keressünk táplálékot!
- Nem, anyám nem megyek, menj egyedül. Én nem alacsonyodom le ilyesfajta dolgokhoz.
- Már miért nem?
- Anyám, ne háborgass hiábavalóságokkal! Te is arra serkentettél, hogy szorgalmasan tanuljak és felkészüljek a világ körüli utazásra.
- Igen, gyermekem - felelte az anyja -, de a vágyad soha nem válik valóra, ha nem vagy képes rá, hogy táplálékot szerezz magadnak. Az első nap még csak éhes leszel, a másodikon már nem tudsz tovább repülni, a harmadikon pedig éhen halsz.

Tanulság: Napjaink ne csak munkából és tanulásból, ne csak imádkozásból, ne csak pihenésből, játékból vagy más kikapcsolódásból, hanem ezek harmonikus egységéből álljanak. Mindent szeretetből tegyünk, a legjelentéktelenebb dolgokat is, így életünk Istennek tetsző imádsággá válik...

A misszionárius-vizsga

Egy havas reggelen, 5 órakor egy misszionáriusjelölt csöngetett a misszionáriusokat vizsgáztató otthon ajtaján. Bevezették az irodába, ott ült három órán át, mire megjelent a vizsgáztatója. 8 órakor egy nyugalmazott misszionárius lépett be és elkezdte a kérdezgetést:
- Tud-e szavakat betűzni?
Eléggé óvatosan, a jelölt ezt válaszolta: - Igen, uram.
- Rendben van, akkor betűzze azt a szót, hogy kenyér! - Kibetűzte.
- Rendben van, ért-e valamit a számoláshoz? - folytatta a vizsgáztató.
- Igen, értek valamit.
- Kérem, mondja meg, mennyi kettő meg kettő. - Négy - válaszolt a jelölt.
- Ez rendben is van - mondta a vizsgáztató.
- Azt hiszem, jól sikerült a vizsga. Holnap közlöm a bizottsággal.
A bizottsági ülésen a vizsgáztató ezt a jelentést terjesztette be az interjúról:
A jó misszionáriusi szolgálathoz szükséges minden követelmény megvan benne. Először vizsgáztattam önmegtagadásból, és kértem, hogy reggel ötkor legyen az otthon ajtajánál. Elhagyta meleg fekhelyét egy havas reggelen, minden panaszkodás nélkül. Másodszor, vizsgáztattam a pontosságát. Időben érkezett. Harmadszor, vizsgáztattam a türelmét. Várakoztattam három órán át, hogy találkozzék velem. Negyedszer, vizsgáztattam a vérmérsékletét. Semmi harag és neheztelés nem volt benne. Ötödször megvizsgáltam az alázatosságát, mert olyan kérdéseket tettem föl neki, amikre egy hétéves gyermek is válaszolhat, és egyáltalán nem méltatlankodott. A jelölt megfelel a követelményeknek.

 

Mosoly

Nap és Szél azon versenyeznek, ki az erősebb. Mindkettő állítja, hogy ő. Szó szót követ, majd úgy döntenek, hogy a gyakorlat majd megmutatja, kinek van igaza. Egyszer csak látnak egy vándort, aki köpenyébe burkolózva megy az úton. Szél nagy örömmel felkiált: - Nap, fogadjunk, hogy pillanatok alatt leszedem a vándor köpenyét! Én vagyok az erősebb. Hirtelen hatalmas szélvihar lesz, tépi, cibálja a vándor köpenyét. Mire az még szorosabban beburkolózik, és valami menedéket keres a szélvihar elől. Látja, a szél, hogy nem sikerül a terve, még erősebben fúj. De kudarcot vall. Ekkor előáll a Nap, és elkezd mosolyogni, sugaraival simogatni a vándort, mire az a hirtelen melegtől egyből ledobja a köpenyét. Amit a Szél nem tudott elérni erejével, azt a Nap elérte mosolyával.