Princetown-ban történt, hogy a kilencéves Amanda Wellings szülei és tanítónője, Mrs. Bobak, egyaránt készek voltak elismerni, hogy a kislánynak komoly gondjai vannak a matematikával. A felnőttek összeültek, hogy megbeszéljék a problémát, és először úgy döntöttek, hogy talán segíteni fog, ha iskola után mindennap korrepetáláson vesz részt. Nyolc hét múlva, negyven óra korrepetálás után ismét összeültek, és megvizsgálták Amanda jegyeit. Semmi sem változott. Amanda minden héten elégtelenre írta a matematika dolgozatát. Ekkor a szülők és a tanítónő egyetértettek abban, hogy a matematika nem tartozik Amanda erősségei közé, és arra kell őt ösztönözni, hogy azokra a tárgyakra összpontosítson, amelyekben tehetséges.
Kis idő elteltével Mrs. Bobak újabb találkozóra hívta Amanda szüleit. Amint Tom és Susan Wellings a tanáriba léptek, Susan hirtelen megszólalt: “Annyira örülök, hogy ismét behívott minket. Szeretnénk megköszönni a fáradozásait Amandával, melyek végre eredményre vezettek.” A kislány jegyei ugyanis matematikából hétről-hétre javultak; már a legjobbak között volt az osztályból, és az elmúlt három héten egyetlen hibát sem ejtett. Mrs. Bobak zavartan válaszolt:
- De hiszen azért hívtam be önöket, hogy én gratuláljak önöknek!
- Mi nem csináltunk semmit. Az ön korrepetálásának köszönhetjük. Mi csak azt ellenőriztük, hogy megcsinálta -e a házi feladatát. – Mondta Mr. Wellings.
- Én már közel két hónapja nem is korrepetáltam őt – tulajdonképpen azóta, amikor a legutóbb találkoztunk. Azt mondtam Amandának, hogy már nem kell jönnie. – Válaszolta a tanítónő.
Amikor Amanda szülei zavartan, de annál kíváncsibban hazaértek, hogy mi okozta leányuk matematikai képességeiben beállt figyelemre méltó javulást, Amanda már aludt. Ezért másnap reggel az asztalnál Mr. Wellings mosolyogva a feleségére nézett, majd a lányukra, és megkérdezte:
- Amanda kedvesem, mitől javultak meg a matematika-jegyeid, és merre jártál iskola után, amikor azt gondoltuk, hogy Mrs. Bobakkal vagy?
- Halottam egy bácsiról itt a városban, aki jó matekos. Így aznap, amikor Mrs. Bobak azt mondta, hogy már nem fog többet tanítani, elmentem hozzá. Tommy, a padtársam mutatta meg, hol lakik. Bekopogtam az ajtón, és elmondtam neki, hogy mi a baj. Nagyon kedves és türelmes volt. Meghallgatott, és amikor befejeztem, azt mondta, hogy jöjjek el hozzá mindennap iskola után. Azt mondta, hogy segíteni fog.
Aztán így folytatta a kislány:
- Apu, ez a bácsi mindent tud, még nálad is többet. Ő tanította meg nekem a matematikát. Ugyanazt tanította amit Mrs. Bobak is próbált megtanítani nekem, de egészen másképp.
Amandát félbeszakította az édesanyja:
- Hogy hívják ezt a bácsit?
A kislány ezt válaszolta:
- Nem tudom biztosan, mert annyiféle betű van a nevében, hogy nem tudtam megjegyezni. De valami olyasmi, mint Einstein.
A szülők hátradőltek és egymásra néztek. Amanda folytatta:
- Azt mondta, hogy egyikünk-másikunk lassúbb, mint a többi, de a végén mindnyájan ugyanoda jutunk.

Ha nem ismered el, hogy szükséged van valamire, sohasem fogod megkapni azt. Légy őszinte magadhoz, ha elismered tökéletlenségeidet nagy növekedés és csodálatos időszak előtt állsz. Az alázat a titok. Azzal kezdődik, hogy beismerünk egy egyszerű igazságot: Jézus nélkül semmit nem tehetünk, de Vele minden lehetséges.

Megosztás a facebookon