A műtét után a sebész leült az irodájában, magnószalagra vette a műtéttel kapcsolatos feljegyzéseit: “Sérült főütőér, sérült tüdőbe vezető erek, elterjedt izomsorvadás. Nincs remény a szívátültetésre, nincs remény a gyógyításra. Terápia: fájdalomcsillapítók, és ágyban fekvés. Prognózis: – itt kis szünetet tartott – Egy éven belül halál.” Megállította a magnót, de volt még mit mondania:
- Miért? Miért tetted ezt? Te juttattad őt ide! Te okoztad neki ezt a gyötrelmet, és Te kárhoztattad őt korai halálra! Miért?
Hirtelen egy halk, tiszta hangra lett figyelmes: – A fiú az én bárányom, nem terveztem, hogy sokáig a te nyájadban éljen, ő az én nyájamnak tagja és az is lesz örökké. Itt, az én nyájamban nem lesz fájdalom, olyan boldogságban lesz része, amit te el sem tudsz képzelni. Szülei egy napon találkoznak majd vele, és ők is megismerik az igaz békességet, és az én nyájam gyarapodni fog.
A sebész forró könnyeket hullajtott, de ingerültsége még ennél is hevesebb volt.
- Te teremtetted ezt a fiút, Te teremtetted ezt a szívet! Meg fog halni hónapokon belül… Miért?
Az Úr ekkor így válaszolt: – A fiú az én bárányom, vissza fog térni hozzám, amint elvégezte küldetését. Nem azért küldtem az én szeretett kis bárányomat a nyájadba, hogy elveszítsem. Hanem azért, hogy egy másik elveszett báránnyal együtt visszanyerjem.

A sebésznek folytak a könnyei…

Kicsit később a sebész bement a kisfiúhoz és odaült az ágyának a szélére, megfogta a kezét. A szülők vele szemben ültek. A fiú felébredt, és suttogva kérdezte:
- Kinyitottad a szívemet?
- Igen, mondta a sebész.
- És mit találtál? – kérdezte a fiú.
- Megtaláltam Jézust! – felelte az orvos.

E kisfiú egyszerűsége a szívében élő igaz szeretetről tanúskodik. A szív gyermeki egyszerűségének útja ugyanis koránt sem a primitívség útja, sokkal inkább az elmélyült szereteté, magáé Istené, amelyen járva az ember már nem bonyolódik bele e világ és saját maga kusza és bonyolult dolgaiba.
Minél egyszerűbb és szegényebb a lelkünk, azaz minél inkább Istenünktől várunk és neki tulajdonítunk minden adományt, annál inkább megnyílunk az Ő szeretetére.


“Boldogok a lélekben szegények, mert övék a mennyek országa.” Mt 5.3

Több hónappal ezelőtt csodás eset történt egy amerikai városban egy édesanyával. Az asszony gyermeket várt, egészen pontosan gyermekeket, ikreket, amikor két hónappal a szülés várható ideje előtt hirtelen rosszul lett. A férje azonnal a kórházba szállította feleségét, de az orvosok hiába próbáltak segíteni neki, hamarosan beállt a halál. Perceken keresztül próbálták újraéleszteni, de sajnos nem jártak eredménnyel.
Látván, hogy az édesanya életét már nem lehet megmenteni, az egyik orvos hirtelen úgy döntött, hogy legalább a gyermekek életét mentsék meg. A műtétet percek alatt elvégezték, a két magzatot életben világra segítették.
Amikor azonban felsírtak a kicsinyek, hirtelen elkezdett dobogni az anyuka szíve, felnyitotta szemét, az orvosok és segédkezők legnagyobb csodálkozására gyermekeit kereste. Mindenki megdöbbent, mert ilyet még senki nem látott, hogy egy halott édesanyát újszülött gyermekei visszasírtak volna az életre.

Aki ellopta a nyílt parancsot, nem tud aludni. Egy hang kiált benne: gyilkos, gyilkos! Éjszaka kikúszik a halott mellé, akit még nem takarítottak el, hadd lássák a többiek, ez a vége annak, aki ilyent tesz. Odakúszik hozzá, egyik keze messze a testétől és egy golyó pontosan ott ment át rajta, ahol mutatta. Ráborul a kézre, és életében először megérti, mit jelent az, hogy Krisztus magára vette a bűneinket.

Egy szent tanító a Gangesz partján készült a rituális fürdőjére, amikor a közelben egy család tagjait hallotta dühösen kiabálni egymással. Mosolyogva a tanítványaihoz fordult és megkérdezte:
- Miért kiabálnak az emberek, amikor dühösek?
A tanítványok elgondolkodtak, s az egyikük így szólt:
- Amikor elvesztjük az önuralmunkat, kiabálunk.
- De miért kell kiabálni, amikor az, akihez beszélsz ott áll melletted? Halkan is elmondhatnád neki azt, amit akarsz – mondta a tanító.
A tanítványok nem találták a választ, s a szent a következő magyarázatot adta:
- Amikor az emberek haragszanak egymásra, a szívük eltávolodik egymástól. A távolság miatt kiabálniuk kell ahhoz, hogy hallják egymást. Minél dühösebbek, annál jobban kiabálnak, mert annál nagyobb a távolság. Amikor két ember megszereti egymást, nem kiabálnak, hanem kedvesen, lágyan beszélnek, mert a szívük nagyon közel áll egymáshoz, nincs köztük távolság. Amikor még jobban szeretik egymást, annyira egy helyen van a szívük, hogy már halkan sem kell megszólalniuk, megértik egymást már abból is, hogy csak egymásra néznek. Ilyen közel állunk egymáshoz, amikor szeretet van. A tanítványaira nézett, és így folytatta:
- Amikor vitatkoztok, ne hagyjátok, hogy a szívetek eltávolodjon. Ne mondjatok olyan szavakat, amelyek eltávolítanak benneteket egymástól, mert különben eljön az a nap, hogy olyan nagy lesz a távolság, hogy nem találjátok meg a visszavezető utat.