Egy Charney nevű francia férfi úgy megharagította Napóleont, hogy börtönbe csukták. Úgy tűnt, örökre elfelejtkezett róla mindenki a külvilágban. Magányosságában és elkeseredettségében kiválasztott egy követ a falban és ezt véste rá: "Senki sem törődik velem."
Egy napon egy zöld növény hajtott ki a padló kövei közül, és kezdett növekedni a cella tetején levő kicsiny ablak irányába. A fogoly naponta megtartotta ivóvizének egy részét, és ráöntötte a növény leveleire. Az addig növekedett, míg végül gyönyörű kék virágot bontott. Amikor a virágszirmok teljesen kibomlottak, a magányos fogoly áthúzta az előző időben falra vésett szavakat és föléjük írta: "Isten törődik velem."
De Isten további áldást is tartogatott e fogolynak. A férfi cellaszomszédjának volt egy kislánya, akit rendszeresen beengedtek látogatásra a börtönbe. A kislánynak tetszett az, hogy Charney annyira szereti azt a kis növényt és ezt másoknak is elmesélte. A hír eljutott Josephine császárnőhöz is, aki így szólt: "Ha egy férfi olyan nagy odaadással szeret és gondoz egy virágot, akkor nem lehet gonosz ember." Ezután meggyőzte a császárt, hogy engedje szabadon.
Charney magával vitte a virágot az otthonába, és gondosan ápolta egész életében. A virág azt tanította meg vele, hogy higgyen Istenben.

"Türelem, megértés és gyengéd figyelem napsütésnél jobban melegítenek, így nem hervad a szeretet virága, s aki ültette, örökké áldja."

A középkori Itáliában egy festő elhatározta, hogy megfesti Jézust tanítványai körében. Nem hagyatkozhatott csupán a fantáziájára, szerette volna, ha kortársaihoz is közel kerülne festménye, így igyekezett az alakokat városában élő ismert vagy kevéssé ismert, de markáns, kifejező arcú emberekről megfesteni. Alapos és körültekintő keresgélés után lassan ugyan, de szépen haladt munkájával. Nagy örömére egy kedves szép arcú, nyílt tekintetű, megnyerő külsejű ifjúban, egyik tanítványában Jézus arcát is sikerült megörökítetnie. Júdásnál azonban elakadt. És hiába keresett, járta az utcákat, a kikötőket, nem lelt rá arra az arcra, amely számára is meggyőzően tükrözte volna az árulás, a kétségbeesés, a képmutatás és a pénzéhség sátáni keveredését. A kép félbe maradt, a műterem falának támasztva várt. A festő más témákba kezdett, újból szívesen és lendületesen dolgozott.
Hosszú évek teltek el, míg egy este hazafelé menet a szűk sikátorban rongyos ruhájú, vézna testalkatú, csapzott hajú férfi állt elé alamizsnáért könyörögve. A festő kelletlenül utasította el, igyekezett kitérni előle, de a férfi erőszakosan elébe lépett, tekintete fenyegetővé vált, a szeme gyűlölettől izzott. A festő meglepődött, de ahogy belenézett a férfi arcába, mint a villám hasított belé a felismerés: megtalálta az arcot, amelyet megfestve, teljes a régen félbehagyott kép. Íme, itt áll előtte Júdás. Tárgyilagos hangon közölte a férfival kap tőle pénzt, nem is keveset, ha követi őt és megteszi, amire kéri. Az kissé vonakodva, de engedelmesen elindult a siető férfi után.
Egy szép ház kapuján belépve tágas, jól berendezett lakásba jutottak. A csavargó csodálkozva nézett körül. Csodálkozását bizonytalan zavar váltotta fel, amikor a műterembe értek. Állvány, festékek, vásznak, félbehagyott képek furcsa hatást tettek rá. Már-már ismerősként tekingetett körbe, de zavara nőttön nőtt. A festő közben előkereste félbe maradt művét, állványra helyezte, ecsetet, festéket keresgélve utasította a csavargót, hogy hova üljön, majd annak bizonytalan kétségbeesett tekintetét látva elmagyarázta neki, hogy évek óta nem talál modellt Júdás arcához. És most örül, mert végre befejezheti élete nagy művét: Jézus az apostolok körében. Mutatta a félbe maradt festményt. A férfi arcán döbbenet, szeme tágra nyílik, majd fájdalomtól eltorzul az arca, és egész testét rázza a zokogás. Mester! Hát nem ismer meg? Valamikor rólam festette Jézust...