Egy idős cseroki indián az életről mesélt az unokájának:
- Küzdelem zajlik a bensőmben. - Mondta a fiúnak. - Rettentő harc ez, két farkas vívja egymással. Az egyik gonosz; ő a harag, irigység, bánat, mohóság, önsajnálat, gyötrő bűntudat, sértődöttség, kisebbrendűség, hamisság, önteltség, felsőbbrendűség. A másik jó; ő az öröm, béke, hit, remény, derűs nyugalom, alázat, kedvesség, jóakarat, nagylelkűség, igazság, együttérzés, szeretet. Ugyanez a harc benned is zajlik, és mindenki másban is.
Az unoka elgondolkozott egy percre majd megkérdezte a nagyapját:
- Melyik farkas fog győzni?
- Amelyiket táplálod. - Válaszolta az idős indián.

A rab húsz éve gubbasztott a tömlöc sarkában, súlyos bűnökkel a szívében és súlyos bilincsekkel a kezén. Teljesen össze volt törve. Egy napon aztán a király egyetlen lánya látogatást tett a börtönben. A rab, ahogy meglátta őt, egy csapásra beleszeretett, s egy élete, egy halála, megszólította a királylányt:
- Ó, kedves, kérlek, vetesd le súlyos bilincseimet, hogy átölelhesselek! Kérlek, hogy légy az enyém!
Mindenki felhördült ezen a vakmerőségen, a király lánya azonban gyengéden megsimogatta a rab fejét, s így válaszolt:
- Mivel súlyos bilincseiden kívül már egyebed sincs, elfogadom őket mint szereteted jelét.
Azzal levette a rab kezéről a súlyos bilincseket.
- De fogadd el tőlem te is, kérlek - folytatta a király leánya -, az én szeretetem jelét. - Azzal a súlyos bilincseket visszatette a rab kezére.
- A tiéd vagyok! - mondta végül a király leánya. - Viseld szeretetem jelét. - A leány ezután elhagyta a börtönt, visszatért a palotába atyjához, és szavát betartva hűséges maradt a rabhoz.
A rab búskomorsága, miként arany virradatban az ólom köd, semmivé foszlott. Ettől a naptól kezdve örömmel viselte súlyos bilincseit.

Az egér egy lyukból nézi a parasztot és a parasztasszonyt, amint egy csomagot bont fel. Elszörnyülködve látja, hogy egérfogó van benne. Kiszalad az udvarra, és kiabál: "Egérfogó, egérfogó"!
A tyúk ránéz, és azt mondja:
- Tudom, hogy nagyon félsz, de nekem nincs mitől félnem.
Az egér a disznóhoz szalad. A disznó röfög egy kicsit, és azt mondja:
- Sajnálom, ez rám nem vonatkozik, de imádkozni fogok érted.
Az egér a tehénhez menekül. A tehén elbőgi magát:
- Egérke, sajnálom, de nem az én bőrömről van szó!
Az egér lehajtott fejjel tér haza. Még azon az éjszakán a házban nagy zajjal lecsapódott az egérfogó.
A parasztasszony sietett megnézni, mit fogott az egérfogó. A sötétben nem vette észre, hogy mérges kígyó esett a csapdába, és az állat megmarta a lábát. A paraszt bevitte a kórházba a feleségét. Nemsokára hazaengedték, de még mindig lázas volt. A paraszt tyúkot vágott és erőlevest készített az asszonynak, de szenvedése nem múlt el. Jöttek a barátok, egész nap ápolták, gondoskodtak róla. A paraszt disznót vágott, hogy legyen mit enni, de semmi sem segített, az asszony meghalt. A temetésre sokan eljöttek. A paraszt tehenet vágott, hogy legyen elég ennivaló a halotti toron. Az egér szomorúan nézte végig a halotti tort.

Ha megtudod, hogy valakinek problémája van, és azt gondolod, hogy ez téged nem érint - gondolkodj el. Mindannyian ugyanazon az úton haladunk, amelynek neve: ÉLET. Minden ember és minden esemény az élet képzeletbeli szőttesének egy-egy fonala...

Az apró kérész mindössze egyetlen napig él. Egyetlen napig... Mégsem sajnáljuk érte, hiszen ezen a napon csak annak él, amit szeret. Szárnyra kap és a szélre bízza magát. Úgy él, mintha nem lenne más nap, hiszen számára nincs más nap. Talán tanulhatnánk tőle...

Képzeld csak el, ha úgy élnénk minden nap, ahogy ő éli egyetlen napját... Micsoda élet lenne!

Egy várandós anya két gyermeket hord a méhében. Az egyik egy "kis hívő", a másik egy "kis szkeptikus". A "szkeptikus" azt kérdezi:
- Te hiszel a születés utáni életben?
- Hát persze - mondja a kis "hívő". - Az itteni életünk arra való, hogy felkészüljünk a születés utáni életre, hogy elég erősekké váljunk arra, ami ott kint vár bennünket!
- Hülyeség! - mondja a "szkeptikus". - Ez nem igaz! Hogyan nézhet ki a kinti, külső élet?
- Pillanatnyilag még nem tudom - mondja a kis "hívő" -, de biztos sokkal világosabb, mint itt bent! Lehet, hogy a szánkkal fogunk enni és a lábunkkal menni!
- Nonszensz, lehetetlen! - mondja a "szkeptikus". - Megyünk a lábunkkal és eszünk a szánkkal!? Micsoda hülyeség! Ez egy fura ötlet, hogyan is működhetne! Itt van a köldökzsinór, ami biztosítja a táplálékot. Nem lehetséges élet a születés után, hiszen ez a zsinór már így is túl rövid!
- Hát persze hogy működni fog, csak minden egy kicsit másként fog kinézni - mondja a kis "hívő".
- Soha sem fog működni! - véli a kis "szkeptikus". - Még soha senki nem tért vissza a születés után! Születés után vége az egésznek! Az élet nem más, mint egy nagy sötét tortúra!
- Még ha nem is tudom pontosan, milyen lesz a születés utáni élet - mondja a kis "hívő" -, de azt tudom, hogy találkozni fogunk az édesanyánkkal, és Ő nagyon vigyáz majd ránk!
- Anya!? Te hiszel egy anyában? Hol van? - kérdezi a kis "szkeptikus".
- Itt van körülöttünk, mi benne vagyunk, és általa létezünk, nélküle nem is létezhetnénk! - válaszolja a kis "hívő".
Mire a kis "szkeptikus": - Soha nem láttam még semmilyen anyát! Nincs is ilyen!
A kis "hívő" elgondolkozik egy pillanatra. - Néha, amikor nagyon csendben vagyunk, hallhatod, ahogy énekel, vagy érezheted, amikor megsimogatja világunkat! Majd halkan hozzáteszi: - Mindenesetre én hiszem, hogy az igazi életünk a születés után kezdődik!

Tapintatos figyelem. Más szóval: kicsiben gyakorolt nagy szeretet, amely észreveszi és értékeli a másik értékeit és azt olykor meg is mondja. Ugyanakkor hibáit nem nagyítja fel.

Egy Éva mondta el: - Szerelmes voltam Ádámba, mikor hozzámentem, de akkor szerettem meg egész lényemmel, amikor először elrontottam kedvenc vacsoráját. Szorongva vártam: mi lesz, mit szól? Én alig tudtam lenyelni az ételt. Láttam az arcán: neki sem ízlik, de olyan kedvesen dicsérte, hogy még ma is könnyes a szemem, ha rágondolok.

Egy Ádám: - Éreztem én, hogy valami baj van közöttünk. Évám egyre ridegebb, hidegebb lett. Egy este azt mondtam neki: Éva, az az érzésem, mintha baj volna közöttünk. Vizsgáljuk meg a szívünket, mi történt velünk. Évám csak ennyit válaszolt: - Ha naponként felhozod helyettem a pincéből a tüzelőt, azt hiszem, el is hagyhatjuk a szív-vizsgálatot. Hidd el, nem a szeneskanna volt nehéz, inkább az, hogy nem vettél észre, mikor cipekedtem.

Egy házasság alig helyrehozhatóan azért romlott el, mert amikor a férj és feleség vendégségben voltak, Ádám elmenetelkor minden hölgyvendégre felsegítette a kabátot, kivéve a feleségét. Amikor az otthon megkérdezte: - Miért nem adtad rám a kabátot? Ádám rándított egyet a vállán s azt válaszolta: Mert te a feleségem vagy. - Szó szót követett, majd vád vádat. Majdnem válás lett az eset vége.

Egy másik Ádám viszont észrevette, hogy Évája napok óta levert, szomorú. Mert depresszióra hajlamos volt, attól félt, hogy felesége visszacsúszik egykori betegségébe. Ezért s mert szerette, egy cédulácskát hagyott kora hajnalban, munkába menetelkor Évája éjjeliszekrényén: „Ugye tudod, hogy nagyon szeretlek?” Este felesége sírva vallotta be, hogy öngyilkossági gondolatokkal foglalkozott, de férje figyelmes szeretete visszaadta életkedvét, örömét.

A grandiózus kicsiségek közé tartozik az elismerő, jó szó is. Selye János, világhíres tudósunk írja: „Elismerés nélkül éppen úgy nem élhet az ember, mint a hal víz nélkül.”

Házasságuk harmadik évében Éva már nem bírta tovább. Új frizurát csináltatott, elegáns ruhát vett fel, úgy várta haza a férjét, az hátha most az egyszer észreveszi és megdicséri haját, ruháját. Vagy legalább a különös gonddal készített jó vacsorához lesz egy szava. Semmi. Ádám megcsókolta. Pontosan úgy, mint máskor. Szó nélkül megette a vacsorát, de amikor újságja után nyúlt, Éva kirobbant: - Sose dicsérsz meg semmiért. Neked szépítettem magam, neked öltözködöm, a kedvenc ételedet készítettem és egy elismerő szavad sincs hozzám? Mire Ádám: - Mikor mondtad egyszer is, hogy okos vagyok és erős? Hogy sokat dolgozom, és most is a második műszakból jövök - érted. Kedves hangon, mosolyogva mondta mindezt, úgy, hogy Éva elnevette magát, de magában megjegyezte: Az elismerő jó szót nemcsak várni kell, hanem adni, mondani is. S arra mindkettőjüknek szükségük van.

Egy összetörtségében őszintévé vált férj mondta el - közvetlenül felesége halála után: „Őrjítő ha meggondolom, a halotti koszorú volt az első virág, amit húszévi házasság alatt kapott. Azért is vettem neki olyan irdatlan nagy koszorút!” - Igen. Vannak a rossz lelkiismeretnek is virágai. De nem lehetne, egy ilyen óriás koszorút előre és szálanként odaadni asszonyainknak - míg élnek?! Miért is ne lehetne „élők napja” is, ha már van halottak napja?

A tapintatos figyelem a házasság vitaminja. Van azonban másféle figyelem is: a „megfigyelem”. Ez a házasság mérge. Ahogy a bokszoló figyeli hol van ellenfele gyönge pontja, felrepedt szemhéja, s oda céloz: lehet így is megfigyelni a másik gyöngéjét, hogy adandó alkalommal oda lehessen ütni - ahol nagyon fáj. De szív-e az, amelyik a fej ellen tör? Fej-e az, amelyik saját szívét bántja?

Az az asszony, aki paprikás krumpli mellé derűt ad körítésnek, jobban vigyáz férje egészségére, mint aki süllőt pirít neki vajban, de azt szemrehányásokkal köríti.

Egy Ádám mondotta: - Hivatali bosszúságomat és rosszkedvemet mindig kint hagyom a lábtörlőn azzal a porral, sárral együtt, amit leverek a lábamról. Én szegény ember vagyok, nem tudok mást hazavinni mint a jókedvemet. - Milyen gazdag asszony lehet a felesége!

A derű ikertestvére a humor. A humor azt jelenti: mégis mosolygok. Aki ezt cselekszi, nem válik sem önmaga, sem az események rabjává. A humor belső távolságban tart önmagunkkal és az eseményekkel szemben. A távolság pedig helyesebben mutatja az arányokat. Azaz: tudunk már önmagunk felett is derülni. Házastársunk egy-egy tette, szava nem világraszóló katasztrófa többé, mert mosollyal áthidalható és humorral feloldható.