Tapintatos figyelem. Más szóval: kicsiben gyakorolt nagy szeretet, amely észreveszi és értékeli a másik értékeit és azt olykor meg is mondja. Ugyanakkor hibáit nem nagyítja fel.

Egy Éva mondta el: - Szerelmes voltam Ádámba, mikor hozzámentem, de akkor szerettem meg egész lényemmel, amikor először elrontottam kedvenc vacsoráját. Szorongva vártam: mi lesz, mit szól? Én alig tudtam lenyelni az ételt. Láttam az arcán: neki sem ízlik, de olyan kedvesen dicsérte, hogy még ma is könnyes a szemem, ha rágondolok.

Egy Ádám: - Éreztem én, hogy valami baj van közöttünk. Évám egyre ridegebb, hidegebb lett. Egy este azt mondtam neki: Éva, az az érzésem, mintha baj volna közöttünk. Vizsgáljuk meg a szívünket, mi történt velünk. Évám csak ennyit válaszolt: - Ha naponként felhozod helyettem a pincéből a tüzelőt, azt hiszem, el is hagyhatjuk a szív-vizsgálatot. Hidd el, nem a szeneskanna volt nehéz, inkább az, hogy nem vettél észre, mikor cipekedtem.

Egy házasság alig helyrehozhatóan azért romlott el, mert amikor a férj és feleség vendégségben voltak, Ádám elmenetelkor minden hölgyvendégre felsegítette a kabátot, kivéve a feleségét. Amikor az otthon megkérdezte: - Miért nem adtad rám a kabátot? Ádám rándított egyet a vállán s azt válaszolta: Mert te a feleségem vagy. - Szó szót követett, majd vád vádat. Majdnem válás lett az eset vége.

Egy másik Ádám viszont észrevette, hogy Évája napok óta levert, szomorú. Mert depresszióra hajlamos volt, attól félt, hogy felesége visszacsúszik egykori betegségébe. Ezért s mert szerette, egy cédulácskát hagyott kora hajnalban, munkába menetelkor Évája éjjeliszekrényén: „Ugye tudod, hogy nagyon szeretlek?” Este felesége sírva vallotta be, hogy öngyilkossági gondolatokkal foglalkozott, de férje figyelmes szeretete visszaadta életkedvét, örömét.

A grandiózus kicsiségek közé tartozik az elismerő, jó szó is. Selye János, világhíres tudósunk írja: „Elismerés nélkül éppen úgy nem élhet az ember, mint a hal víz nélkül.”

Házasságuk harmadik évében Éva már nem bírta tovább. Új frizurát csináltatott, elegáns ruhát vett fel, úgy várta haza a férjét, az hátha most az egyszer észreveszi és megdicséri haját, ruháját. Vagy legalább a különös gonddal készített jó vacsorához lesz egy szava. Semmi. Ádám megcsókolta. Pontosan úgy, mint máskor. Szó nélkül megette a vacsorát, de amikor újságja után nyúlt, Éva kirobbant: - Sose dicsérsz meg semmiért. Neked szépítettem magam, neked öltözködöm, a kedvenc ételedet készítettem és egy elismerő szavad sincs hozzám? Mire Ádám: - Mikor mondtad egyszer is, hogy okos vagyok és erős? Hogy sokat dolgozom, és most is a második műszakból jövök - érted. Kedves hangon, mosolyogva mondta mindezt, úgy, hogy Éva elnevette magát, de magában megjegyezte: Az elismerő jó szót nemcsak várni kell, hanem adni, mondani is. S arra mindkettőjüknek szükségük van.

Egy összetörtségében őszintévé vált férj mondta el - közvetlenül felesége halála után: „Őrjítő ha meggondolom, a halotti koszorú volt az első virág, amit húszévi házasság alatt kapott. Azért is vettem neki olyan irdatlan nagy koszorút!” - Igen. Vannak a rossz lelkiismeretnek is virágai. De nem lehetne, egy ilyen óriás koszorút előre és szálanként odaadni asszonyainknak - míg élnek?! Miért is ne lehetne „élők napja” is, ha már van halottak napja?

A tapintatos figyelem a házasság vitaminja. Van azonban másféle figyelem is: a „megfigyelem”. Ez a házasság mérge. Ahogy a bokszoló figyeli hol van ellenfele gyönge pontja, felrepedt szemhéja, s oda céloz: lehet így is megfigyelni a másik gyöngéjét, hogy adandó alkalommal oda lehessen ütni - ahol nagyon fáj. De szív-e az, amelyik a fej ellen tör? Fej-e az, amelyik saját szívét bántja?

Az az asszony, aki paprikás krumpli mellé derűt ad körítésnek, jobban vigyáz férje egészségére, mint aki süllőt pirít neki vajban, de azt szemrehányásokkal köríti.

Egy Ádám mondotta: - Hivatali bosszúságomat és rosszkedvemet mindig kint hagyom a lábtörlőn azzal a porral, sárral együtt, amit leverek a lábamról. Én szegény ember vagyok, nem tudok mást hazavinni mint a jókedvemet. - Milyen gazdag asszony lehet a felesége!

A derű ikertestvére a humor. A humor azt jelenti: mégis mosolygok. Aki ezt cselekszi, nem válik sem önmaga, sem az események rabjává. A humor belső távolságban tart önmagunkkal és az eseményekkel szemben. A távolság pedig helyesebben mutatja az arányokat. Azaz: tudunk már önmagunk felett is derülni. Házastársunk egy-egy tette, szava nem világraszóló katasztrófa többé, mert mosollyal áthidalható és humorral feloldható.

Megosztás a facebookon