Ferenc

“Szüntelen kell imádkozni, és nem szabad belefáradni.” Lk 18.1

Ferenc valamikor régebben egy bizonyos vasárnap elment a templomba. Aktívan bekapcsolódott a szentmisébe, és aznap, amíg a templomban volt, az Úr szólt hozzá, nem hallható hangon, hanem Ferenc szívének legmélyén. Bármilyen eszközt is választott az Úr, megmutatta Ferencnek, hogy ha valóban boldog akar lenni, akkor életének egy bizonyos területén dolgoznia kell, rendeznie kell néhány problémát a kapcsolataiban, és abba kell hagynia bizonyos dolgokat.
Ferenc azon a héten úgy jött ki a templomból, hogy elengedte a füle mellett azt, amit Isten mondott neki. A következő héten, amikor Ferenc visszajött a templomba, Isten megkérdezte tőle:
- Boldogabb vagy, mint a múlt héten?
- Nem igazán – válaszolta Ferenc.
- Ferenc, egyáltalán boldog vagy?
- Hát ahhoz képest boldog vagyok, Istenem.
- Mihez képest? Sohasem ismertél nagyobb boldogságot, honnan tudod, hogy egyáltalán boldog vagy?
Aztán Isten így folytatta:
- Ferenc, emlékszel, a múlt héten feladtam az első leckét, és azt mondtam neked, hogy ha valóban boldog akarsz lenni, akkor ezt meg ezt el kell rendezned, ezen dolgoznod kell, ezt pedig abba kell hagynod?
Ferenc hallotta, amit Isten mondott, de ismét úgy jött ki a templomból, hogy egész héten figyelmen kívül hagyta az üzenetet. A következő héten ismét elment a templomba, és mit mondott neki Isten? Ugyanazt, amit az előző és az azelőtti héten: az első leckét. Ferenc újra úgy ment haza, hogy a héten a szavaival és a cselekedeteivel figyelmen kívül hagyta azt, amit Isten mondott.
Azonban továbbra is járt templomba, és mit mondott neki Isten? Az első leckét, újra meg újra az első leckét… Egy idő után Ferenc abbahagyta a templomba járást.

Hogy miért nem imádkozunk, vagy miért hagyjuk abba az imádságot és a szentmisére járást, az elsősorban abból ered, mert nem akarjuk meghallani, amit Isten mond. Nem az a baj, hogy Isten nem szólít meg bennünk. Az a baj, hogy mi nem hallgatjuk meg Őt. Pedig az imádság és az Eucharisztia a kulcs szívünk legmélyebb vágyaihoz. Az imában és az Eucharisztiában Isten Önmagával táplál bennünk, reménnyel tölt el, megvilágosít, erőt ad, bátorságot önt belénk, hogy folytathassuk utunkat.

Isten áldása lesz rajtunk, ha elfogadjuk és megéljük azt, amit az imában és a szentmisében felfedezünk, ízlelünk és látunk, mert ilyenkor válunk eggyé Istennel. És amikor eggyé válunk Istennel, mindaz, ami az Övé, a miénk lesz. “A Lélek gyümölcse pedig: szeretet, öröm, békesség, türelem, kedvesség, jóság, hűség, szelídség, önmegtartóztatás.” Gal 5.22-23

A kőfaragó

Volt egyszer egy kőfaragó, aki mindig elégedetlen volt magával és az életével. Egy szép napon, amikor mendegélt, elhaladt egy gazdag kereskedő háza előtt. Benézett a nyitott kapun és látta, hogy odabent csak úgy nyüzsögnek az előkelőbbnél előkelőbb látogatók. „Milyen hatalmas is lehet egy ilyen kereskedő!” – gondolta a kőfaragó. Elfogta az irigység, és azt kívánta, bárcsak ő is ilyen gazdag lehetne. Akkor bezzeg nem kellene szegény kőfaragó módjára tengetnie az életét. Legnagyobb ámulatára egyszerre gazdag kereskedővé változott. Nagyobb pompa vette körül, amit valaha álmodni mert volna. Irigyelte és gyűlölte is mindenki, aki nála szegényebb volt.
Egyszerre csak pompás gyaloghintót vittek el háza előtt, a gyaloghintóban magas rangú hivatalnok terpeszkedett, körülötte szolgák hada és gongot ütő katonák. A leggazdagabb ember is mély meghajlással hódolt a menet előtt. „Milyen hatalmas ez a hivatalnok” – gondolta. „Bárcsak magas rangú hivatalnok lehetnék!” Ezután magas rangú hivatalnokká változott. Mindenhová dúsan hímzett gyaloghintón cipelték, és a nép reszketett tőle és gyűlölte és földig hajolt előtte, amerre csak járt.
A nyári nap forrón tűzött és a hivatalnok iszonyúan kényelmetlennek érezte a fülledt gyaloghintót. Kinézett. A nap fenségesen ragyogott az égen és tudomást sem vett a hivatalnok létezéséről. „Milyen hatalmas a nap!” – gondolta. „Bárcsak nap lehetnék!” Ezután nappá változott, mindenkire pokoli erővel sütött, kiégette a mezőket, és a földművesek átkot szórtak rá.
Ám egyszer csak nagy fekete felhő kerekedett, és odafurakodott a nap és földműves közé, így a nap sokat veszített erejéből. „Milyen hatalmas az a viharfelhő!” – gondolta. „Bárcsak viharfelhő lehetnék!” Ezután hatalmas felhővé változott, elárasztotta a mezőket és a falvakat, mindenki kétségbeesésére.
Hamarosan azonban úgy érezte, hogy valami nagy erővel tolja. A szél volt az. „Milyen hatalmas a szél” – gondolta. „Bárcsak szél lehetnék!” Ezután széllé változott, lefújta a cserepeket a háztetőkről, kicsavarta tövestől a fákat, és mindenki gyűlölte őt és félt tőle, amerre csak elsüvített.
Hanem egyszerre csak nekirohant valaminek, amit bárhogyan igyekezett is elfújni, csak állt rendületlenül. Hatalmas szikla volt az. „Milyen hatalmas ez a szikla!” – gondolta. „Bárcsak szikla lehetnék!” Ezután kősziklává változott, hatalmasabb volt mindenkinél a világon.
Ahogy ott állt, egyszer csak kopácsolást hall, egy kalapács hangját és érezte, hogy farigcsálják az oldalát. „Ki lehet hatalmasabb nálam, a sziklánál? – kérdi. Letekintett, és mélyen maga alatt meglátott egy kőfaragót.

Üveggolyók

 

Akkoriban egy dél idahoi falucskában laktam. Reggelenként megálltam Miller úr zöldséges standja előtt, hogy az éppen szezonban levő zöldségből, gyümölcsből vásároljak . Az étel és a pénz igen kevés volt abban az időben, ezért sokszor cseretárgyakat ajánlottak fel a vásárlók az árúért. Egyik nap Miller úr egy zsák krumplit pakolt nekem, amikor észrevettem egy nagyon sovány kisfiút, aki szakadt, de tiszta ruhában epekedve nézte a zöldbabot. Kifizettem a krumplimat, de közben engem is megragadott a gyönyörű zöld babos kosár látványa. Miközben azon gondolkodtam, hogy vegyek-e belőle, végighallgattam Miller úr és a rongyos ruházatú kisfiú beszélgetését.
- Hello Barry, hogy vagy?
- Hello Miller úr. Jól, köszönöm jól. Csak csodálom a babot. Nagyon jól néz ki.
- Nagyon finom is. Hogy van az anyukád?
- Erősödik, napról-napra erősödik.
- Az jó. Segíthetek valamiben?
- Nem uram. Csak csodálom a babot.
- Szeretnél belőle hazavinni?
- Nem uram. Nincs mivel fizetnem.
- Nos, mid van, amire elcserélhetném a babot?
- Csak egy üveggolyóm van.
- Tényleg? Hadd nézzem csak.
- Tessék, itt van. Nagyon szép.
- Igen, azt látom. Hmmm, csak egy baj van, ez kék és én a pirosat szeretem. Van esetleg egy piros üveggolyód otthon?
- Nem egészen… de majdnem.
- Mondok én neked valamit. Vidd haza ezt a zsák babot és mikor legközelebb erre jársz, hozd magaddal a piros üveggolyódat, hogy megnézhessem.
- Rendben van. Köszönöm Miller úr.
Miller asszony, aki a közelben állt odajött hozzám, hogy segítsen . Egy mosollyal így szólt: – Van meg két ilyen fiúcska ebben a faluban, mindhárman nagyon szegényes körülmények között élnek. Jim szeret velük üzletelni babért, almaért, paradicsomért vagy ami éppen van. Amikor visszajönnek a piros üveggolyóikkal, és mindig visszajönnek, Jim úgy dönt, hogy mégsem tetszik neki a piros, és hazaküldi őket egy zsák valamilyen zöldseggel, és azzal, hogy hozzanak valamilyen más színű üveggolyót, narancssárgát például.
Mosolyogva jöttem el az árusbódétól, teljesen meghatódva Miller úr tettén. Nem sokkal később Colorado államba költöztem, de soha nem feledtem ennek a férfinak a “csere” üzletét.

Aztán eltelt jó néhány év… Nemrégiben látogatóban jártam Idaho államban, és felkerestem néhány barátomat abban a régi kis falucskában. Mikor megérkeztem hallottam, hogy Miller úr meghalt és pont akkor van a temetése. Mivel a barátaim el szerettek volna menni a temetésre, hát én is velük mentem. Mikor megérkeztünk a ravatalozóba, beálltunk a sorba, hogy a halott hozzátartozóival együtt részvétünket kifejezhessük Miller asszonynak. Előttünk a sorban állt három fiatalember. Egyikőjük katonai egyenruhában volt, a másik kettő pedig fekete öltönyben, igen elegánsan volt felöltözve… Mikor rájuk került a sor Miller asszonyhoz léptek, aki mosolyogva nézet rájuk férje koporsója mellől. Mindhárom fiatalember megölelte, és megpuszilta az asszonyt, beszéltek vele pár szót, majd a koporsóhoz léptek. Az asszony lágy, könnyes kék szemei követték lépteiket, amint ők egyenként megálltak egy pillanatra a koporsónál, megfogták a halott kezet, majd tovább indultak. Mindhárman szemeiket törölgetve hagyták el a ravatalozót. Mikor ránk került a sor, elmondtam Miller asszonynak, hogy ki is vagyok, és megemlítettem neki azt a régi történetet, amit mesélt nekem három kisfiúról és az üveggolyóikról. Csillogó szemekkel megfogta kezemet, és odavezetett a koporsóhoz.
- Az a három fiatalember, akik épp ön előtt voltak, az a három kisfiú, akikről akkor meséltem. Épp most mondták el, hogy mennyire értékelték, ahogy Jim bánt velük. És most végre, hogy Jim már nem tudja meggondolni magát a színt vagy a méretet illetően… eljöttek, hogy kifizessék tartozásukat… Soha nem voltunk gazdagok ezen a földön, de biztos vagyok benne, hogy Jim ebben a pillanatban a leggazdagabb embernek tartaná magát. Ekkor szerető gyengédséggel felemelte az élettelen ujjakat. A férje keze alatt három fényes piros üveggolyó pihent.

"Legyek olyan, mint Jézus?”

 

Bill iszákos volt, de megtért egy hajléktalanokkal és lecsúszottakkal foglalkozó missziónál. Megtérése előtt úgy ismerték, mint alkoholista csavargót, aki számára nincs semmi remény. Amikor azonban átadta életét Krisztusnak, minden megváltozott. A missziós szervezetben ő lett az, aki leginkább törődött másokkal. Egész napját ott töltötte, és megcsinált bármit, amire szükség volt. Kérhettek bármit tőle, semmilyen munkát nem tartott méltóságán alulinak. Akár egy részeg hányadékát kellett eltakarítania, akár mocskos illemhelyeket tisztára súrolni, Bill hálás szívvel mindent elvégzett. Számítani lehetett rá, ha meg kellett etetni az utcáról beesőket, sőt akár le is vetkőztette, és ágyba is fektette őket, ha nem voltak képesek gondoskodni magukról.

Egy este, amikor a misszió vezetője elmondta evangéliumi üzenetét a szokásos tömegnek, a lehorgasztott fejű férfiak közül egy előrejött az oltárhoz, és letérdelt imádkozni; Istenhez kiáltott segítségért, hogy meg tudjon változni. A megtérő egyre csak ezt kiáltozta: “Ó, Istenem, hadd legyek olyan, mint Bill! Tegyél olyanná, mint Bill! Tegyél olyanná, mint Bill!” A misszió vezetője lehajolt hozzá, és ezt mondta: “Nem lenne jobb, ha azt imádkoznád: legyek olyan, mint Jézus?” Miután néhány másodpercig gondolkodott, a férfi felnézett, és megkérdezte: “Ő olyan, mint Bill?” Élj úgy, hogy mások meglássák benned Jézust!

Gyuri s a homok

Gyuri, a 13 éves fiú, anyjával sétálgat a folyóparti fövenyen. Egyszer csak anyjához fordul és megkérdezi: – Anya, hogyan lehet megtartani a barátomat, ha egyszer már sikerült találnom egyet? Az anya egy-két másodperc gondolkodás után lehajol és mindkét kezével merít a homokból. Majd mindkét tenyerét az ég felé tartva, egyiknek az ujjait kezdi összeszorítani: a homok kezd kipréselődni az ujjai közül. Minél jobban szorította őket, annál több homok préselődött ki a tenyeréből. A másik tenyerét ellenben csak lazán szorította össze: a homok mind benne maradt. Gyuri elámulva nézte, mit csinál az anyja. Majd így kiáltott: – Anyám, megértettem.

A király és a kazánfütő

Abbis sah perzsa uralkodóról szól a következő történet. A sah nagyon szerette népét. Hogy még jobban megismerje és megértse őket, különféle álruhákban vegyült el közöttük. Egy napon szegény emberként elment a nyilvános uszodába és egy szűk cellában leült a kazánfűtő mellett, aki a melegről gondoskodott. Amikor eljött az ebédidő, a király megosztotta egyszerű ételét és úgy beszélt magányos alattvalójával, mint a barátjával. Aztán ismét meglátogatta és az ember nagyon megszerette a királyt. Egy napon a sah megmondta neki, hogy ő az uralkodó, és arra gondolt, hogy a kazánfűtő majd valamilyen ajándékot kér tőle. De a fűtő szeretettel és csodálattal nézett uralkodójára, és végül így szólt: “Elhagytad palotádat és dicsőségedet, hogy velem együtt légy ezen a sötét helyen, egyszerű ételt fogyasztottál, és törődtél azzal, hogy boldog vagyok -e vagy szomorú. Másoknak gazdag ajándékokat osztogatsz, de nekem önmagadat adtad, és ez csak akkor marad meg nekem, ha sohasem vonod vissza tőlem barátságod ajándékát.”