Fiatal pár lép be a város legszebb játéküzletébe. A férj és a feleség hosszasan nézegetik a színes játékokat. Némelyek fenn sorakoznak az állványokon, mások a mennyezetről lógnak le vagy a pultokon fekszenek szívderítő tarkaságban. Vannak itt síró és nevető babák, elektronikus játékok, kicsike konyhák, melyekben lángost és süteményt sütnek.
Nem tudják eldönteni, melyiket vegyék meg. A csinos eladónő hozzájuk lép.
- Nézze - kezdi magyarázni a feleség , nekünk egy egészen kicsi lányunk van, és mi sokat vagyunk távol hazulról, gyakran még este is.
Olyan kislány, aki keveset mosolyog - folytatja a férj.
Szeretnénk venni neki valamit, ami boldoggá tenné - veszi át a szót újra az asszony -, akkor is, ha mi nem vagyunk mellette... Valamit, aminek örülne, ha egyedül van.
Nagyon sajnálom - szólal meg udvariasan az eladónő -, de mi nem árulunk szülőket.

(Bruno Ferrero)

Egy idős ember súlyosan megbetegedett.
 A férfi lánya megkérte a papot, hogy jöjjön el imád­kozni az apjával. Amikor a pap megérkezett, látta, hogy a férfi az ágyban fekszik, a feje két párnával feltámasztva, az ágya mellett pedig egy üres szék. A pap azt hitte, hogy szóltak az idős embernek az ő látogatásáról. Biztosan várt már engem - szólt.
„Nem, kicsoda ön?"
„Én vagyok az új segédlelkész a parókián - vála­szolt a pap. „Amikor megláttam az üres széket, azt gondoltam, biztosan tudta, hogy jövök."
„Ja, igen, a szék" - szólt az ágyhoz kötött beteg. „Becsukná az ajtót?"
A pap, kicsit értetlenül, becsukta az ajtót.
„Ezt sosem mondtam el senkinek, még a lányomnak sem" - mondta a férfi. „De egész életemben sosem tudtam, hogyan imádkozzam. A vasárnapi misén hallottam a papot az imádkozásról beszélni, de az egész olyan magas volt nekem...
Aztán feladtam minden próbálkozást" - folytatta - „míg egy nap, úgy négy évvel ezelőtt a legjobb bará­tom azt mondta nekem: 'Joe, az imádkozás nem más, mint egy Jézussal folytatott beszélgetés. Javaslok neked valamit. Ülj le egy székre, egy másikat tegyél magad elé, és hit által lásd Jézust azon a széken. Ez nem kísérteties, mert ő megígérte: 'Én veletek leszek mindig'. Aztán beszélj Hozzá, és figyelj Rá úgy, ahogy most velem teszed.'
Így aztán, atyám, kipróbáltam ezt, és annyira tet­szett, hogy minden nap néhány órán keresztül ezt csinálom. De nagyon vigyázok. Ha a lányom meglátná, hogy egy üres székhez beszélek, vagy idegösszeomlást kapna, vagy bezáratna a bolondok házába."
A papot nagyon meghatotta a történet, és biztatta az idős férfit, hogy folytassa így tovább. Aztán imádkozott vele, megkente olajjal, és visszament a paplakba.
Két nappal később este felhívta a férfi lánya azzal, hogy édesapja aznap délután meghalt.
„És békésen távozott?" - kérdezte.
„Igen, amikor két óra körül indultam otthonról, odahívott az ágyához, elmondta az egyik faviccét, és megpuszilt. Amikor egy órával később hazaértem a boltból, holtan találtam. Volt azonban valami furcsa, atyám. Igazából több mint furcsa - olyan hátborzon­gató. Úgy tűnik, hogy mielőtt meghalt, apa kihajolt az ágyból, és a fejét az ágy melletti székre hajtotta."

Bruno Ferraro nyomán

Öreg bölcs üldögélt a Korinthusba vezető út szélén. A városba igyekvő idegen rövid pihenőt tartva beszédbe elegyedett vele:
- Milyenek itt az emberek? – tudakolta.
- Hová való vagy? – kérdezett vissza az öreg bölcs.
- Athéni vagyok.
- És felétek milyen nép lakik? – kérdezett tovább az öreg.
- Hát tudod, rettenetes társaság! Mind csaló, lézengő, lusta és önző. Ezért is jöttem el onnan.
- Nincs szerencséd! Korinthusban sem jobb a helyzet. Itt is csupa csalóval és lézengővel, lusta és önző emberrel fogsz találkozni. – mondta az öreg.
A vándor búsan folytatta útját.
Nem sokkal később újabb idegen állt meg az öreg bölcs előtt. Őt is az érdekelte, hogy milyen emberek laknak Korinthusban. A véletlen úgy hozta, hogy ő is Athénből jött. Neki is feltette az öreg bölcs a kérdést, hogy ott milyenek az emberek.
- Nagyszerű emberek élnek ott! Barátságosak, segítőkészek és nagyon becsületesek! – válaszolta nem kis büszkeséggel az utas.
- Nagy szerencséd van! Korinthusban is ugyanilyen nagyszerű emberekre találsz majd! – mondta az öreg bölcs.
A vándor vidáman fütyörészve folytatta útját a város felé.
A két beszélgetést végighallgatta egy fiatalember, aki gyakran időzött az öreg bölcs társaságában. Felháborodottan jegyezte meg:
- Nagyot csalódtam benned! Sose hittem volna, hogy te is ennyire kétszínű vagy!
Az öreg bölcs mosolyogva csillapította:
- Tévedsz, fiatal barátom. Tudod, a világ a szívünkben tükröződik. Akinek a szíve gyanúval van tele, az mindenhol csalókkal fog találkozni. De akinek a szívét jóindulat tölti el, az a világon mindenhol barátságos emberekre talál.

A főorvos vizitet tartott. A kórterem mindegyik ágyánál megáll és a körülötte lévő orvosoknak magyarázza a diagnózist. Végül az utolsó ágyhoz érnek. A főorvos kissé félre billenti a takarót. Az ágyon középkorú nő fekszik teljesen öntudatlanul, csupán a nagyobb zajokra rezdül meg szempillája és kezei rándulnak meg olykor-olykor. Az ágytáblája üres, csupán annyi van rajta, hogy ismeretlen nőbeteg, mert a nevét senki sem tudja.
A főorvos tanítványaihoz fordul: Ismeretlen nőbeteg. Itt van már egy hete. Utcai autókarambolban sérült meg. Semmi értesülést nem kaptunk róla és ő még nem nyerte vissza öntudatát. Koponyarepedése van, de van egy körülmény, amely még súlyosabb, mint a sérülés. Hat nap óta még senki sem jelentette be a rendőrségen, hogy egy személy, akire az ő leírása ráillene, hiányzik.
A főorvos a fejét csóválta, lassan és ünnepélyesen beszélt. Szeretném, ha az összes férjek és feleségek, akik egymáshoz gorombák, az összes szülők, gyermekek és testvérek, akik egymás között marakodnak, az összes szomszédok, akik minden csekélységért halálos ellenségek, az összes barátok, akik pár szóért már gyűlölködnek, itt állhatnának ennél a betegágynál öt percig. Talán meggondolnák, mielőtt egymás szeretetét eldobják maguktól. A büszkeségükön esett csorba sohasem lehet olyan borzasztó, mint ez.
A főorvos most a beteg fölé hajolt és inkább sóhajtás, mint beszéd formájában így szólt: Hát senki, senki sincs, aki törődne veled?
(Dr. Szenthelyi-Molnár István)