"Mese az üvegablakról és a fényről

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy mesebeli ország, ahol olyan magasra nőttek a hegyek, hogy csúcsaik már az égbe nyúltak. Az egyik hegyen volt egy fennsík. Csodálatos kilátás nyílt innen a környező vidékre. Mindenhol hegyek, a levegő kékesfehéren remegett, s oly tiszta volt, hogy messziről, a tenger felől idehallatszott a sirályok hangja.
A fennsíkot üde, zöld gyep borította, s nem volt itt más, csak egy szerény, csendes kis templom, s körülötte vörös rózsák. A templomba belépve mélységes csend és nyugalom fogadta a látogatót. A bejárattal szemben egy egyszerű oltár emelkedett, sima kőasztallal. A fából faragott padsorok között régi korok emléke lebegett, és minden békét és harmóniát sugárzott magából. A templom egyetlen dísze, színesre festett üvegablakai voltak. A művész mesteri tökéllyel alkotta meg színeiket, így amikor a Nap besütött, gyönyörű fénybe öltöztette a templomot.
Az üvegablakok között volt egy, amelyik érezte, hogy ha több napfényt tudna átengedni magán, akkor csoda történne: az emberek olyan élményben részesülnének, amiről nem is álmodnak. Látta ugyanis, hogy milyen nagy különbség van a kinti és a benti fény között, s szerette volna a kettőt eggyé tenni.
Sokat töprengett, mit tehetne, és időnként próbálkozott is: néha leporolgatta magát, máskor izgett-mozgott, hogy üvegtábláin jobban áthatolhasson a napsugár - de nem volt megelégedve az eredménnyel. A szíve szomorú volt, amikor látta, hogy az emberek megelégszenek azzal a félhomállyal, ami odabent van, s nem tudják, hogy milyen is az igazi fény.
Egyszer, egy nyiladozó, üde nyári hajnalon, amikor éppen felkelt a Nap, s első sugarai a templom ablakaira vetődtek, a mi ablakunk lelkét annyira elöntötte a fenséges élmény, hogy a szépségtől kicsordultak a könnyei, és felsóhajtott;Bárcsak teljesen át tudna sütni rajtam, hogy ezt odabent mindenki láthassa, és akkor részesülhetne ebből az éltető fényből! Óh, bárcsak tudnám, mit tegyek!"
És ekkor váratlanul, bársonyos, simogató hangon megszólította őt a fény;Lásd, itt vagyok. Fordulj felém, engedd, hogy minden sugaram átjárjon, átmelegítsen! Én szüntelenül áradok rád, és mindenkire, fogadd el fényemet! És most nyújtom a kezem feléd, gyere hozzám, nézd meg magadat innen! Tudni és látni fogod, hogy mit kell tenned, ha arra vágysz, hogy átragyogjak rajtad."
És a fény kinyújtotta finom, puha kezét, majd a szívéhez emelte őt. Az ablak innen már sokkal
többet látott, s hamarosan tudta is, hogy mit kell tennie. Rájött, hogy miért és miként fordult el, gubózott be magányába a fény elől. Azt is látta, hogy mit kell tennie ahhoz, hogy ezek a kis védőlemezek - amiket ő épített ki magában - ismét megbarátkozzanak a fénnyel, s meg is bízzanak benne.
Majd felfedezte, hogy az évek hosszú során rárakódtak olyan dolgok, amelyek már fölöslegessé váltak a számára, s amelyek akadályozták célja elérésében. Innen kívülről pontosan tudta, hogyan kell ezektől óvatosan és körültekintően megszabadulnia.
Fürkésző tekintete megakadt belső üvegtábláin is. Észrevette, hogy itt is egy kis átrendezésre van szükség, hogy minden a helyére kerüljön. Alaposan megfigyelte a részleteket, s jól megjegyezte, mit hová kell áthelyeznie, vagy másképpen alakítania.
Még néhány percet eltöltött azzal, hogy megfigyelte, mit kell még tennie ahhoz, hogy át tudja engedni magán a kívülről áradó fényt, majd amikor készen lett ezzel, el is képzelte, hogyan fog mindez megtörténni.
Lelki szemeivel látta, ahogyan védőlemezei - amit a bántásoktól, sérülésektől való félelme épített fel - fokozatosan a fény felé fordulnak, majd feloldódnak benne, s ezután látta magát, ahogyan megtisztul, megszabadul a lerakódásoktól, a felesleges súlyoktól, és érezte a megkönnyebbülést is. Az átalakulás pedig tovább folytatódott: belső üvegtáblái szépen, lassan átrendeződtek, finom mozgás indult meg benne, és lassan minden a helyére került. És ez így folytatódott tovább, egészen addig, amíg a fény szabadon át tudott áramlani az üvegablakon.
Mikor mindezt végignézte a fényből, érezte, hogy a puha kéz visszahelyezi őt eredeti helyére, és szeretettel nézi, figyeli továbbra is.
Ezzel csodálatos változás kezdődött meg az üvegablak életében. Tisztán emlékezett mindarra, amit a ragyogás szívében állva látott, és boldogan fogott neki a megvalósításnak. Türelemmel és kitartással végezte a védőpajzs lebontását, a belső tisztításokat, és élvezte ezek eredményét is. Érezte, hogy amint egyre jobban halad célja felé, valóban még több fényt tud átengedni magán.
És egyszer eljött a nap, amikor elkészült, átalakult, ráhangolódott a fényre, amely már szabadon ragyogott át rajta. Valahányszor besütött a Nap ezen az üvegablakon, a templomot eddig még nem látott ragyogás töltötte el. Az emberek hamarosan észrevették ezt, s odagyűltek az ablak alá, élvezték az áradó, tündöklő fényt, amely körülölelte őket. Elteltek szépségével, gyógyító erejével, s eltöltötte őket az a béke, nyugalom és harmónia, amelyet a fény hordozott magában. Ott álltak minden nap, és gyógyultak, erőt merítettek az örök Forrásból, amely így eljutott hozzájuk, s eközben az ablakot már nem is látták, mert ő maga is fénnyé vált, s minden lélegzetéből és szívdobbanásából az örök élet áradt szét."

Egy láthatatlan kicsi kéz érintése...

„Kislánykora óta kísérte az az élmény, hogyha lelógatta a kezét az ágyról, végtelen szeretettel megfogta egy másik kéz, és ő ettől mindig megnyugodott, akármilyen erős volt is benne a szorongás. Nemegyszer előfordult, hogy keze véletlenül csúszott le az ágyról, és a másik kéz érintése meglepetésként érte, ilyenkor elrántotta a kezét, ami megszakította a kapcsolatot.
Mindig tudta, mikor nyúljon a kézért, hogy megnyugvást találjon. Mondani sem kell, az ágy alatt fizikai valójában senki sem tartózkodott.
Aztán felnőtt, de a kéz megmaradt. Férjhez ment, de a férjének sosem mesélte el ezt a titkot, annyira gyerekesnek tartotta. Amikor első gyermekével terhes lett, a kéz eltűnt.
Az asszonynak nagyon hiányzott a régi, ismerős társ, hiányzott a kéz érintése.
Gyönyörű kislánya született. Kevéssel a születése után egy ízben, amikor maga mellé vette az ágyba, a csecsemő megfogta a kezét. Testét, tudatát váratlan, megdöbbentő erővel árasztotta el a régi érzés.
Védelmezője visszatért. Az asszony sírt a boldogságtól, a szeretet hatalmas áradását érezte, és a köztük lévő kapcsolat gyönyörűségét..."

 (Brian Weiss)

Köszönés

Egy napon, amikor vége volt a halhús csomagoló szakmunkás munkaidejének, benézett az egyik hűtőkamrába, hogy valamit leellenőrizzen, magára zárta az ajtót véletlenül és ott ragadt fogságban a hűtőtérben.
Erőteljesen verte az ajtót és elkezdett kiabálni, de senki sem hallotta.
A munkások java már hazament és gyakorlatilag nem lehetett hallani az ajtó vastagsága miatt a segélykiáltásokat.
Öt órát töltött el a hűtőtérben, már a halál küszöbére került.
Egyszerre csak kinyílt az ajtó.A biztonsági őr bejött és kimentette őt.
Ennek az esetnek a kapcsán megkérdezték az őrt, hogy jutott az eszébe, hogy kinyissa ezt az ajtót, amikor az nem tartozik a munkakörébe?
Ő elmagyarázta ezt:
Ebben a gyárban dolgozom már 35 éve. Alkalmazottak százai jönnek a gyárba minden nap, de ő volt az egyetlen, aki köszönt nekem reggelenként és elköszönt tőlem esténként. a többi dolgozó úgy kezelt engem, mintha láthatatlan lennék.
Ma, mint rendesen, mondta nekem, hogy "Jó reggelt!" de nem hallottam elköszönni, hogy "Viszontlátásra holnap!"
Én mindig, minden nap türelmetlenül várom ezeket a szavakat, "Helló, Jó napot" és azt, hogy "Szia, viszontlátásra holnap"
Mivel tudtam, hogy még nem köszönt el tőlem, gondoltam, hogy valahol az épületben kell lennie, és elkezdtem keresni....és addig kerestem, amíg meg nem találtam!
És mindez csak a köszönés miatt!

Nincs címe a bejegyzésnek

Photo

José Real Navarro: Szokatlan betegség....

A világon elterjedt egy szokatlan betegség. Akik megbetegedtek, azok szíve egyre kisebb lett, erejük csökkent, vidámságuk alább hagyott. Az orvosok tanácstalanok voltak. Rengeteg orvosságot írtak elő, de semmi nem használt. Még szívátültetést is alkalmaztak. Az átültetett szív is, pár napra a műtét után, kezdett összezsugorodni. Tehetetlen félelem fogta el őket.

A betegség tovább terjedt. A kórházak megteltek az utolsó ágyig. Rövid idő alatt mindenki szívbajos lett. Ágyban fekvő volt az egész világ és a halált várta.

Egyedül egy személyt nem ragadott el a kór. Idős ember volt, szép, nagy és egészséges volt a szíve, sőt, a szokottnál is nagyobb. Nekilátott a betegápolásnak.
Azt vette észre, ha megfogta a beteg kezét és rámosolygott a kis szív azonnal növekedni kezdett. Amint elengedte, a növekedés megállt. Fölfedezett valamit. A szokatlan betegség oka a szeretet hiánya volt.
Nekilátott a munkának. Betegtől betegig járt. Fogta a kezüket és nevetett. Amikor a beteg szíve kellő nagy lett, ő is képes volt gyógyítani. Az új orvosság gyorsan terjedt az egész világon. Világszerte megszaporodtak a nagyszívű emberek. Mindenkit gyógykezeltek és a szívek egyre nőttek. Elég volt megfogni a kezet és mosolyogni.

"A szeretet olyan, mint a tűz: ha nem terjed, kialszik."

A KISLÁNY ÉS A FESTŐ...(A GYÓGYÍTÓ HIT...)

Egyszer egy festő festett egy gyönyörű képet, a szobája legszebb részére függesztette, és senkinek nem adta el. Néhány hónap múlva a művész hallott egy kórházban fekvő, nagyon beteg és szomorú kislányról.
Úgy döntött, hogy meglátogatja. Elvitte neki a gyönyörű, féltett festményét is. Amikor megérkezett, szívszorító látvány fogadta: Egy sápadt, beteg kislány az ablakon kitekintve nézte a szemben álló ház ereszén lévő fecskefészket.
A festő halkan megszólalt:
- Szervusz - mondta, és biztatóan mosolygott.
A kisleány visszafeküdt az ágyába és csendben válaszolt:
- Jó napot, ismerem én Önt?
- Nem - válaszolta a festő . Úgy döntöttem elhozom neked az én legszebb festményemet, hátha gyógyulásodra szolgál.
A kislány szomorúan a művészre tekintett.
- Sajnálom, de nekem ez a festmény semmit sem ér, mondta és egy könnycsepp gördült le az arcán.
- No de miért ? állt döbbenten a festő.
Nézzen ki az ablakon Uram! Látja ott azt a fecskefészket?
- Igen.
- Nos, - mondta szomorkásan a lány - amikor abból a fészekből a fecskék délre repülnek, az én napom végleg lenyugszik. Akkor én is elmegyek, de nem jövök vissza. Soha... Látja, ezért nem fogadom el az ön féltett kincsét. Őszintén sajnálom. - válaszolt az úr . Nos akkor én mennék is. Remélem, meggyógyul fiatal hölgy. Viszlát.
- Ég Önnel. - intett búcsút a soványka kéz.
Az ajtó csikordult, és a festő kilépett. Amíg a hazafelé tartott, a festő erősen gondolkodott, hogy miként lehetne marasztalni a fecskéket, hiszen ők a kislány életét jelentik. Eszébe jutott egy ötlet, hiszen Ő mégiscsak egy festő...
Sok hónap telt el azóta, hogy a művész a kislánynál járt. Azóta igazi csoda történt: A fecskék nem repültek ki. Már tavaszodott és a fecskepár még mindig ott volt az eresz alatt. Időközben a lányka meggyógyult, hisz a fecskék tartották benne a lelket. Nemsokára lábra is állt. Az első útja pedig a szemben lévő ház eresze alá vezetett. Amikor odaért egyszerűen nem hitt a szemének: Az ő fecskéi festve voltak csupán......