Ha mindenáron hibát keresünk, meg is fogjuk találni!

Egy időben szobafestőként dolgoztam. Specialitásom a peremek festése volt - ablak és ajtókeretek, deszkák és párkányok. Az egyik napon, amikor egyedül dolgoztam egy motelszobában, hátraléptem, hogy megcsodáljam, milyen szépen lefestettem az ablakpárkányt. Tökéletesnek látszott. Amikor azonban közelebb hajoltam, keskeny csíkokat fedeztem fel, ahol a festék nem terült el egyenletesen. Miután elhatároztam, hogy nemcsak jól, de tökéletesen végzem a munkámat, átfestettem az egész ablakpárkányt - hatszor. Mégis megtaláltam a vékony csíkokat. Húsz perc múlva feladtam, és hozzákezdtem az ablakkeret többi részéhez.

Napok múlva újra eszembe jutott az ablakpárkány, és rájöttem, mennyire nem volt reális az elvárásom. Ekkor megfogalmaztam magamnak egy szabályt: "Ha mindenáron a hibát keressük, meg is fogjuk találni!"

A tökéletesség nemes cél, de teljesen elérhetetlen. Butaság keresnünk magunkban a tökéletességet, és hiba azt elvárni szeretteinktől: gyermekeinktől, házastársunktól, barátainktól. Jobb a becsületes igyekezetet keresni, mint a tökéletes munkát. Jézus tudta, hogy a követői hibákat fognak elkövetni, sőt szembefordulnak majd vele, mégsem szűnt meg szeretni őket.

Káin és Ábel az éteri világban

Van egy novella, valahol az éteri világban játszódik, ahol sok ezer év után találkozik Káin és Ábel, és leülnek beszélgetni. Azt kérdezi Ábel Káintól:
- Emlékszel, hogy te megöltél engem?
- Nem, nem emlékszem. Hogy volt? - kérdezi Káin.
- Jó, hogy ezt elfelejtetted Káin - mondja neki Ábel -, mert ameddig a bűntudat tart, addig tart a bűn is.

Ha őszintén megbántuk és meggyóntuk bűnünket, bármekkora legyen is az, megbocsátatott. Többé ne tekintsünk már rá vissza! Mert a múlt hibáin és bűnein való siránkozásunk legtöbbször inkább kevélységünkből, büszkeségünkből fakad, mintsem igaz bűnbánatunkból.

Kopasz

Egy tizenéves fiú rákos volt, és több hetet töltött a kórházban, ahol sugárkezelésnek és kemoterápiának vetették alá. Közben kihullott a haja. Amikor hazafelé tartott a kórházból, aggódott - nem a rák miatt, hanem a szégyenérzet miatt, hogy kopaszon kell visszamennie az iskolába. Azt már korábban elhatározta, hogy nem fog parókát viselni vagy sapkát hordani.
Amikor hazaért, bement az ajtón, és felkapcsolta a villanyt. Legnagyobb meglepetésére mintegy ötven barátja ugrott fel, és üdvözölte: - Isten hozott itthon!
A fiú körülnézett, és alig akart hinni a szemének: barátai mindnyájan kopaszra nyiratkoztak!

Egy gyermek intelmei szüleihez:

- Tudom, hogy mindent meg akarsz nekem adni. A legtöbb amit adhatsz, nem az anyagiak bősége, hanem a figyelem, családunk benső öröme és főként egy-két kistestvér.
- Ne kényeztess el! Tudom jól, hogy nincs mindenre szükségem, amit kérek, csupán kipróbálom, hogy mit csikarhatok ki tőled.
- Légy velem határozott! Ez azért fontos nekem, mert ez által érzem magam biztonságban.
- Ne engedd, hogy rossz szokásokat vegyek fel! Te vagy az egyetlen, aki ezekre még idejekorán figyelmeztethet.
- Ne viselkedj velem úgy, mintha fiatalabb lennék, mint amilyen valójában vagyok! Ezzel csak azt éred el, hogy ostoba módon "nagy"-ként próbálok viselkedni.
- Ne javíts ki mások előtt! Sokkal többet érsz el, ha kettesben csendben elmagyarázod, hogy miben hibáztam.
- Ne tégy úgy, mintha a hibáim bűnök volnának! A kettő összekeverése megzavarja bennem az igazi értékek kialakulását.
- Ne védj meg cselekedeteim következményeitől! Néha szükségem van arra, hogy - fájdalmak árán is - magam tapasztaljam meg a következményeket.
- Ne vedd rossz néven, ha azt mondom: nem szeretlek! Legtöbbször nem te vagy az, akit nem szeretek, hanem azt a hatalmat, amely akadályoz, hogy kedvem szerint éljek.
- Ne törődj sokat apró egészségi panaszaimmal! Néha csak azt szeretném elérni, hogy rám figyeljenek.
- Ne korholj állandóan! Ha folyton zsörtölődsz, csak úgy tudok védekezni, ha süketnek tettetem magam.
- Ne felejtsd el, hogy nem tudom mindig pontosan kifejezni magam! Ezért tűnik néha úgy, mintha nem lennék "becsületes".
- Szánj rám mindennap időt és ne rázz le, ha kérdésekkel fordulok hozzád! Ha nem figyelsz és nem válaszolsz, egy idő után abbahagyom a kérdezést és máshol keresek választ a kérdéseimre.
- Légy következetes! Ha nem vagy következetes, zavartnak érzem magam és nem tudok többé bízni benned.
- Ne mondd nekem, hogy félelmeim butaságok! Nagyon is valósak ezek a félelmek, és csak úgy tudsz nekem segíteni, ha megpróbálsz megérteni.
- Sose tégy úgy, mintha te tévedhetetlen és tökéletes lennél! Túlságosan nagy lesz a csalódásom, amikor rádöbbenek, hogy egyik sem vagy.
- Ne gondold, hogy elveszíted a tekintélyed, ha bocsánatot kérsz tőlem! Az őszinte bocsánatkérés meleg érzéseket ébreszt bennem.
- Ne felejtsd el, hogy szeretek kísérletezni! Kérlek, nyugodj bele próbálkozásaimba, nem tudok meglenni ezek nélkül.
- Ne felejtsd el, hogy milyen gyorsan felnövök! Biztos nehéz neked lépést tartani velem, de kérlek, legalább próbáld meg.
- Ne felejtsd el, hogy nem tudok létezni szeretet és megértés nélkül! Talán nem is kell ezt neked mondanom. Vagy mégis?
- Kérlek, tartsd magad jó kondícióban és légy egészséges! Szükségem van rád!

A prédikáló barátok

Volt egy ragyogóan prédikáló barát, aki bárhova ment, nagy tömegeket lelkesített fel ragyogó ékesszólásával, kulturált beszédével és a géniuszával. Az értelem és a tudás minden vonzó ajándékával rendelkezett. Mindenütt vele volt egyik szegény, vak testvére is, akinek egyáltalán nem voltak ajándékai. Egyszerű, szent életet élt, és térdepelve imádkozott, míg az erő és intelligencia embere prédikált.
Egy napon, amikor az emberek megint föllelkesültek és szokatlan tűzbe jöttek a prédikációtól, a prédikátornak látomása volt. Látta, hogy megnyílt az ég, és Isten dicsősége áradt le a földre. De azt is észrevette, hogy a mennyei dicsőség nem az ő fején nyugodott meg, hanem a lábánál térdeplő alázatos testvérén, és az ő arcáról tükröződött tovább a tömegre.

A kunyhó

 

„Bizony boldog azaz ember, akit Isten megfedd! A Mindenható fenyítését ne vesd meg! Mert Ő megsebez, de be is kötöz, összezúz, de keze meg is gyógyít. Hatszor is megment a nyomorúságból, hetedszer sem ér veszedelem.” Jób könyve 5.17-19

Egyszer történt egy hajótörés, amit csak egy ember élt túl. Őt a víz egy lakatlan sziget partjára vetette. Azon imádkozott nap mint nap, hogy jöjjön és mentse meg valaki. Mindennap kémlelte a horizontot, hátha meglát egy hajót, ami megmentheti, de hiába. Végül, beletörődve sorsába, épített magának egy kis kunyhót a szigeten. Aztán egy napon, amikor elment halászni, hogy legyen aznapra is mit ennie, szörnyű dologra ért vissza. Az egész kunyhó lángokban állt! Teljesen elégett, csak hamu maradt belőle.
A hajótörött teljesen elkeseredett. Nemcsak hogy hajótörést szenvedett, de mire beletörődött sorsába és épített magának egy kis zárt menedéket, az is odalett. „Hogy tehetted ezt velem Istenem? Mivel érdemeltem ki ezt a rosszat? Pedig már kezdtem megbarátkozni az egyedüllét gondolatával, és olyan jól éreztem magam ebben a kis kunyhóban, miért kellett ezt is elvenned tőlem?” - kiáltott Istenhez.
Másnap reggel, amikor kisírt szemét kinyitotta, arra ébredt, hogy kiköt egy hajó. Nem hitt a szemének! Amikor felszállt a hajóra megkérdezte a kapitányt, hogy honnan tudták, hogy ő ott van. „Abból a nagy füstből, amit csináltál. Abból láttuk, hogy van itt valaki a lakatlan szigeten.” - felelte a kapitány.

Életünknek vannak időszakai, amikor úgy tapasztaljuk minden összedőlt, minden elveszett, minden értelmét vesztette. Hamis gondolatok, reménytelenség, mély szomorúság és csüggedés lesz úrrá bennünk. De sose adjuk fel a reményt, Isten megóvja gyermekeit és nem enged meg hiábavaló szenvedéseket! Bár utunkon megengedi a sötét alagutakat, az elbukásokat, a csalódásokat, de csak azért, hogy egy élettel telibb állapotba vezethessen el bennünket...
A hívő emberben a legsötétebb időszakban is benne kell, hogy ragyogjon a hit halvány kis fénysugara, mely elegendő fényt és melegséget ad tovább menni a keskeny úton. Törekedjünk elfogadni a sötét és szenvedésekkel teli időszakokat is azon Istenbe vetett bizalomban, hogy Istenünk a testi és lelki gyötrelmeket bizonyára titkon felhasználja akaratának teljesítéséhez saját és embertársaink javára, fejlődésünk és lelkünk üdvösségének érdekében. Mert még ha szenvedésünkben nem is látjuk, de a sötét és átszenvedett napok éppoly gyümölcsözőek - sőt gyümölcsözőbbek - lehetnek, mint a gondtalan és örömmel teljes napok. Természetesen a szenvedést nem kell nekünk keresnünk, de ha kikerülhetetlenül az utunkba helyezi a jó Isten, akkor próbáljuk meg minél előbb elfogadni azt, megbékélve az Ő akaratával, a szenvedés okozta fájdalommal, veszteséggel, tehetetlenséggel és szárazsággal. Mert idővel a fájdalomból mély boldogság, a veszteségből igaz bőség, a tehetetlenségből erős bizalom, a szárazságból lelki forrás születik meg bensőnkben. Mi sokszor nem tudjuk, Isten viszont jól tudja mi a jó számunkra, bízzuk hát Rá önmagunkat és életünket, így összetöretéseinkben is Őáltala születünk újjá.
Sose feledjük, Istenünk irgalmas szeretetével, irántunk érzett örök szerelmének a virágával a szenvedésben is ott van jelen velünk: Nézz fel!