„Bizony boldog azaz ember, akit Isten megfedd! A Mindenható fenyítését ne vesd meg! Mert Ő megsebez, de be is kötöz, összezúz, de keze meg is gyógyít. Hatszor is megment a nyomorúságból, hetedszer sem ér veszedelem.” Jób könyve 5.17-19
Egyszer történt egy hajótörés, amit csak egy ember élt túl. Őt a víz egy lakatlan sziget partjára vetette. Azon imádkozott nap mint nap, hogy jöjjön és mentse meg valaki. Mindennap kémlelte a horizontot, hátha meglát egy hajót, ami megmentheti, de hiába. Végül, beletörődve sorsába, épített magának egy kis kunyhót a szigeten. Aztán egy napon, amikor elment halászni, hogy legyen aznapra is mit ennie, szörnyű dologra ért vissza. Az egész kunyhó lángokban állt! Teljesen elégett, csak hamu maradt belőle.
A hajótörött teljesen elkeseredett. Nemcsak hogy hajótörést szenvedett, de mire beletörődött sorsába és épített magának egy kis zárt menedéket, az is odalett. „Hogy tehetted ezt velem Istenem? Mivel érdemeltem ki ezt a rosszat? Pedig már kezdtem megbarátkozni az egyedüllét gondolatával, és olyan jól éreztem magam ebben a kis kunyhóban, miért kellett ezt is elvenned tőlem?” - kiáltott Istenhez.
Másnap reggel, amikor kisírt szemét kinyitotta, arra ébredt, hogy kiköt egy hajó. Nem hitt a szemének! Amikor felszállt a hajóra megkérdezte a kapitányt, hogy honnan tudták, hogy ő ott van. „Abból a nagy füstből, amit csináltál. Abból láttuk, hogy van itt valaki a lakatlan szigeten.” - felelte a kapitány.
Életünknek vannak időszakai, amikor úgy tapasztaljuk minden összedőlt, minden elveszett, minden értelmét vesztette. Hamis gondolatok, reménytelenség, mély szomorúság és csüggedés lesz úrrá bennünk. De sose adjuk fel a reményt, Isten megóvja gyermekeit és nem enged meg hiábavaló szenvedéseket! Bár utunkon megengedi a sötét alagutakat, az elbukásokat, a csalódásokat, de csak azért, hogy egy élettel telibb állapotba vezethessen el bennünket...
A hívő emberben a legsötétebb időszakban is benne kell, hogy ragyogjon a hit halvány kis fénysugara, mely elegendő fényt és melegséget ad tovább menni a keskeny úton. Törekedjünk elfogadni a sötét és szenvedésekkel teli időszakokat is azon Istenbe vetett bizalomban, hogy Istenünk a testi és lelki gyötrelmeket bizonyára titkon felhasználja akaratának teljesítéséhez saját és embertársaink javára, fejlődésünk és lelkünk üdvösségének érdekében. Mert még ha szenvedésünkben nem is látjuk, de a sötét és átszenvedett napok éppoly gyümölcsözőek - sőt gyümölcsözőbbek - lehetnek, mint a gondtalan és örömmel teljes napok. Természetesen a szenvedést nem kell nekünk keresnünk, de ha kikerülhetetlenül az utunkba helyezi a jó Isten, akkor próbáljuk meg minél előbb elfogadni azt, megbékélve az Ő akaratával, a szenvedés okozta fájdalommal, veszteséggel, tehetetlenséggel és szárazsággal. Mert idővel a fájdalomból mély boldogság, a veszteségből igaz bőség, a tehetetlenségből erős bizalom, a szárazságból lelki forrás születik meg bensőnkben. Mi sokszor nem tudjuk, Isten viszont jól tudja mi a jó számunkra, bízzuk hát Rá önmagunkat és életünket, így összetöretéseinkben is Őáltala születünk újjá.
Sose feledjük, Istenünk irgalmas szeretetével, irántunk érzett örök szerelmének a virágával a szenvedésben is ott van jelen velünk: Nézz fel!
Megosztás a facebookon
Belépés Facebookkal
