Egy volt tiszt bizonyságtétele
 
Ez a megrázó megtérés egyik szomszédos ? volt szocialista ? országban történt. Istennek ilyen csodáiról sem értesülhetünk a sajtóból, de az Úr gondoskodik róla, hogy eljussanak hozzánk a bizonyságok, hitünk erősítésére. Ami embernek lehetetlen, Istennél lehetséges! Dicsőség az Úrnak!
 
 
 
 Róma 8:28 Tudjuk pedig, hogy azoknak,AKIK ISTENT SZERETIK, minden javukra van.
 
EZ A GUMIBOT AZ ÉN ISTENEM!
Szeretném elmondani nektek, hogy én a titkosszolgálatnál dolgoztam, és ott tapasztaltam meg azt a szeretetet, amely minden emberi értelmet felülhalad. Isten nélkül élő ember voltam, Isten ellen dolgoztam. Az akkori rezsim megtiltotta, hogy higgyünk Istenben. Ez volt az egyik feltétele annak, hogy a kommunizmusban az lehessek, aki voltam. Bennünket felkészítettek arra, hogy a gyülekezeteket üldözzük és szétszórjuk azokat. Oktatóink az iskolában tanítottak bennünket a különböző vallásokról és szektákról.
Azt mondták: Nagyom vigyázzatok, amikor majd a szolgálati helyetekre kerültök, mert van egy nagyon veszedelmes szekta: ez pedig az evangéliumi gyülekezet. Ő meg vannak keresztelve Szentlélekkel. Nagyon veszedelmes az ilyen gyülekezet, mert ők a Szentlélekkel dolgoznak. Voltak informátoraink, akiket megfizettünk, s ők eljártak a gyülekezetbe, sőt be is merítkeztek. Volt a zsebükben egy kis magnetofon, hogy mindent felvegyenek, ami ott elhangzik. Ezeket a kazettákat eljuttatták hozzánk. Tudnunk kellett mindent, mi történik ott a gyülekezetben. Ha testvérek jöttek külföldről, és ha valami olyat mondtak, hogy például rossz nálunk, akkor mi kitiltottuk őket az országból. Lehetett az német, magyar vagy angol, nem jöhetett be többé az országba.
Én, mint tiszt, a legkegyetlenebb börtönben is dolgoztam? Sokan nem bírták [a brutális, véres eseményeket]?, s ezért ittak. A többség közölünk alkoholista és kábítószeres volt. Kénytelenek voltak ezekhez az eszközökhöz nyúlni, mert e nélkül ott nem lehetett élni. Engem Isten innen hozott ki! Dicsőség Jézusnak!
 
ÉPÍTKEZÉS ÉJJEL
Ismerek egy testvért, aki úgy szereti felebarátait, mint önmagát. Ez a testvér imaházat akart építeni, és a testvérek éjjel építkeztek. Természetesen ez is a rezsim alatt történt. Az informátorunk, a fizetett Júdás engem azonnal tájékoztatott, és elmondta, hogy a hívők éjjel imaházat építenek. Nálunk tiltott dolog volt bármilyen építkezés, sőt még a meglevő épületeket is szétrombolták. Akkor megleptük őket éjjel, néhány autóbuszra való rendőr jött velünk, mert a testvérek nagyon sokan voltak az építkezésen. Amikor odaérkeztünk, megkérdeztem, ki a vezetőjük, s jöjjön ide. Láttam, hogy a többiek ott, ahol voltak, letérdepeltek és imádkoztak az Úrhoz, és sírtak.
A vezető hozzám jött, kinyújtotta a kezét, és azt mondta: Akiket itt láttok, azok az én testvéreim, őket engedjétek el békességben. Én egy imaházat szerettem volna építeni. A bilincset az én kezemre tegyétek! Én majd mindent elviselek, én vagyok a bűnös. Akkor megfogtam és rátettem a bilincset, egy altiszttől elvettem a gumibotot, és elkezdtem verni. Akkor ő elkezdett imádkozni értem. Néhány mondatra, szóra még emlékszem: Istenem, ne tartsd számon, hogy mit csinál ez az ember. Kérlek Téged, könyörülj meg ezen az emberen! Ő ott sírt és értem imádkozott, én még jobban ütöttem, és azt mondtam neki: Ne beszélj tovább a te Istenedhez! De ő egyre imádkozott értem, egyszerűen nem értettem meg, miféle ember ez.
Majd később értettem meg, hogy ő olyan volt, aki megélte az evangéliumot, és hűséges volt Jézus Krisztushoz. Kilenc évre ítélték. Isten előtt volt neki egy kívánsága. Mikor elfogták, sokszor imádkozott este: Istenem, engedd meg, hogy amikor kimegyek ebből a börtönből, akkor azt, aki a bilincseket az én kezemre rakta, és aki engem ide juttatott ebbe a börtönbe, ott találjam majd a gyülekezetben. Uram, én meg akarom őt csókolni ott, mert én tudom, hogy oroszlánokból is tudsz bárányokat formálni, mert Te vagy az Isten, és ami lehetetlen az embereknél, az lehetséges Nálad.
Ezzel a testvérrel találkoztam az imaházban. Éppen ott álltam a pásztor mellett a szószéken, amikor ez a testvér bejött az ajtón. A pásztor nem értette, mi történik, becsuktam a Bibliát, lementem a szószékről, elébe mentem, és vártam, mit fog csinálni. Akkor már üdvözültem, be voltam merítkezve, és a Szentlélek már munkálkodott az életemben. Vártam, mit fog csinálni. Akkor ez a testvér szélesre tárta a karját, és ezt mondta: Jézus Krisztus, köszönöm Neked, hogy meghallgattad imámat. Átölelt és elkezdtünk sírni.
 
BIBLIAÉGETÉS
A megyei felügyelőnél nagyon sok Biblia gyűlt össze egy országunkat ért földrengés alkalmával. A külföldi testvérek a ruhák és egyéb segítségek mellett mindig odacsomagoltak egy-egy Bibliát és énekeskönyvet is, de ezek a dolgok sosem érkeztek meg oda, ahova küldték, mert cenzúráztuk. Az akkori államfő is dicsekedett azzal, hogy az ő cenzúrája a legjobb a világon. Mi vigyáztunk arra, hogy egy Biblia se érkezzen meg. Ezeket mind elkoboztuk és összegyűjtöttük. Így néhány ezer Biblia gyűlt össze. Ekkor a felügyelő kiadta a parancsot: El kell égetni!
Nagyon különös dolog történt ott. Voltak emberek, akikben volt egyfajta félelem, de az oktatóink arra tanítottak minket, hogy kemények és durvák legyünk. A felügyelő odahívott engem. Tudta, hogy az én feladatom a vallásos felekezetekkel való foglalkozás, és ezt mondta: Gyújtsátok meg ezeket! Vedd magadhoz azokat, akikre szükséged van. Elővett egy pénzzel teli borítékot, mondván, ezt megérdemlem, mivel tudta, hogy sokan visszautasították ennek a végrehajtását, ugyanis sokan úgy tudták, hogy a Biblia az Isten könyve. Én ezt nem hittem. Nekem nem volt semmi félelmem ettől a könyvtől.
Amikor az elégetésre került sor, azt mondtam a katonáknak és az altiszteknek, hogy gyújtsák meg a Bibliákat. Aztán majd elmegyünk egy lokálba, mert pénzünk az van. Ekkor valaki letérdepelt a Bibliák mellé, hogy ő ezt nem tudja megtenni. Neki gyermekei vannak, és mivel ez az Isten könyve, bármi megtörténhet, és azt mondta, hogy inkább őt tegyem bele a tűzbe. Szerintem féltek valamitől, ami nem létezik. Nekem is vannak gyermekeim, mondtam. Öt gyermekem van. Akkor fogtam a Bibliákat és kezdtem bedobálni a tűzbe és mondtam: Na, ugye, nem történik semmi, akkor miért féltek?
Mindenki engem nézett, a tisztek, feleségeik és a hozzátartozók, és még azok is sírtak, zsebkendőt vettek elő. Nagyon sokan voltak kíváncsiak, mit csinálok és vajon nem történik-e velem valami. Semmi nem történt, de figyeljetek csak oda, hogyan munkálkodott Isten! Volt egy teljesen béna és süketnéma kislányom. Tudjátok, mit jelent ez? Az emberek számára ez egy különösen nehéz helyzet, és mégis, Istennek minden emberre nézve van egy terve. Isten, aki nem sablonok szerint dolgozik, tudja, hogy kell elvégezni valamit az ember életében. És most nézzétek meg, hogyan talált meg engem Isten!
 
JÉZUS ÉS A GUMIBOT
A megyei rendőrkapitányságra eljött egy asszony, aki kapott az Úrtól egy olyan kijelentést, hogy jöjjön el oda a rendőrségre, és mondja meg nekem a következő üzenetet: Az az Isten, aki az én Istenem és a te Istened is, meg akarja gyógyítani a gyermekedet és téged is! Az ügyeletes behozta ezt az asszonyt oda az irodámba, és azt mondta, hogy ismer egy orvost, aki bármilyen betegséget meg tud gyógyítani. Tudta, hogy nagy rizikó bejönni hozzám, oda a megyei kapitányságra, mert én zárattam be, és én büntettem meg őket. Nagyon jól tudta, hogy ki vagyok. De Isten azt mondta neki: Menj el, hajad szála sem fog meggörbülni, mert én vagyok az Úr, mert én veled megyek!
Kivettem a tollamat, amikor azt mondta, hogy ismer egy orvost, hogy felírjam ennek az orvosnak a címét. Azt mondta az asszony: Neki nincs címe. Ő mindenek felett való Orvos. Ő olyan orvos, aki a világmindenség fölött is uralkodik. Ő az univerzumban ott van az Atyjával, és Ő ma is gyógyít betegeket! Hiszitek-e ti is ezt? Én azt mondtam ennek az asszonynak, hogy nemcsak nem hiszem, hanem néhány perc múlva te sem fogod hinni. Kihúztam a gumibotot a fiókból, és azt mondtam ennek az asszonynak: Te asszony! Látod ezt a gumibotot? Ez az én istenem! A te Istened most mentsen meg téged az én istenemtől!
És akkor közelítettem felé, hogy jó néhány ütéssel elintézzem, hiszen mi úgy vertünk embereket, hogy ne maradjon nyom utánuk. De nézzétek csak, mit csinált az ő Istene? Amikor közelítettem hozzá, úgy maradtam a felemelt gumibottal. Tudjátok, mit éreztem a felemelt karomban? Értetek-e már valaha elektromos készülékhez? Volt-e már úgy, hogy sok méhecske megcsípett? Úgy éreztem, hogy a karomban is ilyen szúrások vannak, és akkor egy mély rosszullét fogott el, és a földre zuhantam.
Akkor ez az asszony odajött hozzám, a fejemet odatámasztotta az asztalhoz, és azt mondta nekem: Na látod, az én Istenem nagyobb a te istenednél! Látod a te istenedet? Erőtlenné válik, elestél vele együtt a földre, mert az én Istenem győzött. Ő meg akarja gyógyítani a te lányodat! Ő ismeri a te lányodat. Most elmondom röviden, hogy nézett ki a lányom. Teljesen béna volt, karjai, lábai kicsavarodva. Négy éves koráig talán csak a szeme mozdult meg, semmi más. Csak irtózattal, utálattal lehetett ránézni. Egyetlen szépsége talán az arca volt. Ebben az időben tapasztaltam meg, hogy Isten egy hatalom. Milyen erő, hatalom volt nálam? Semmilyen. Isten előtt valamennyien a földre hullunk. Isten mindig győz!
 
DÖNTÉST HOZNI?
Otthon megkérdeztem a feleségemet, hogy ismeri-e Jézus nevű főorvost? Azt mondta: Ő nem ismeri. Történt, hogy karácsonyeste a testvérek elmentek énekelni, kántálni. Akkor hallottam: Hogy ím, megszületett a Messiás. Ő az egész világ Istene. Ő meggyógyít minden embert, hogyha engedelmességgel fogadjuk be Őt. Ránéztem a kislányra. Vajon ez az Isten az én Istenem is? Én most próbára teszem. Vajon meghallgat-e engem? Az én gondolataim között megszólalt valami: Tedd próbára, mert Ő a Te Istened is. Jött egy másik gondolat is, ami ezt mondta: Te nagyon bűnös ember vagy. Te soha nem nyersz bocsánatot. Tudjátok, ki súgta ezt? A sátán, a régi kígyó. Ő ma is azt mondja azoknak, akik eljönnek az Isten házába, hogy ne üdvözüljenek. Jól vagy úgy, ahogy vagy. De létezik Isten Szentlelke, aki vizsgálja a szíveket és megtérésre hív. Ő a mélyből, a bűn mocsarából is kiemeli az embereket. Tedd te is próbára Istent! Üdvözülj!
Lejöttem az utcára ? mert egy bérházban laktunk ? néhány emberért azok közül, akik ott énekeltek. Behívtam őket, mert kíváncsi voltam arra, milyen az ő Istenük. Aztán megmutattam nekik a kislányt. Azt mondtam: Így tesz a ti Istenetek. Engedi, hogy az emberek így szenvedjenek az ágyban. Ezek az emberek azt mondták nekem: Ez nem Istenen múlik. Ez a te döntésedtől függ! Ha azt akarod, hogy a te kislányod meggyógyuljon, el kell döntened valamit. Akkor döbbentem rá, hogy ezek szerint MINDEN TŐLEM FÜGG! Nagyon örültem, mert kész voltam arra, hogy Istent próbára tegyem. Amikor elmentek, kimentem az erkélyre, mert én úgy értettem akkor attól az asszonytól, hogy a főorvos Jézus Krisztus, ott van fenn az egekben.
Megálltam és nem tudtam imádkozni, csak azt mondtam: Jézus Krisztus, Te főorvos, én most ebben a pillanatban hívlak, jöjj ide és gyógyíts meg a kislányomat! Ha Te meggyógyítod a kislányomat, én megkereslek Téged a világ végén is. Mindent leteszek Előtted, ennyit tudok mondani Neked. Mivel akkor nem tudtam többet mondani, úgy éreztem, hogy teljesen tönkrement ember vagyok. Elkezdtem zokogni, azzal a hittel, hogy az Istenhez beszélek, aki meg fog hallgatni. Aztán odamentem a kislányomhoz, és megnéztem kis kezeit, látni akartam, történt-e valami. Isten azonban előbb valami mást végzett el: meggyógyított engem. Ezen a karácsony estén vettem az italt, a WC-be öntöttem és azt mondtam: Istenem, légy a segítségemre, hogy ne igyak többé! Úgy éreztem, tennem kell valamit, hogy kapcsolatba kerüljek Vele.
Akkor még nem ismertem a Bibliát. Nem tudtam, hogy be kell teljesednem Szentlélekkel. Ezt csak jóval később találtam meg a Bibliámban. Látnom kellett, hogy hova viszi az ital az embert. Ezután nem mentem el a kollégáimmal inni, nem mentem el mulatságaikra. Attól kezdve teljesen más szemmel néztem a rabokra is, vittem nekik ennivalót a zárkáikba, és soha többé nem vertem meg egyet sem közülük. Megpróbáltam a lelkükre beszélni és azt mondtam nekik: Te ma gonoszságot követtél el. Tudod-e, hogy létezik egy Isten? Nagyon csodálatos lenne, ha többé nem cselekednél ilyesmit. Nagyon sokan ott elkezdtek sírni, és úgy kezdtek el velem beszélni, mint egy pappal. Sokszor nem írtam le, amit vallottak, mert tudtam, hogyha ezt megteszem, nagyobb lesz a büntetésük. Körülbelül három hónap telt el így. Ez idő alatt vártam, hogy Jézus Krisztus eljön valamilyen formában a mi hajlékunkba, lakásunkba.
 
A FŐORVOSI VIZIT
Egyszer otthon valami különös zajt hallottam. A feleségem azt mondta: Már megint nyitva hagytad az ajtót! Kérlek, csukd be! De az ajtó be volt zárva. Képzeljétek el, amikor felkeltem, odamentem a kislányomhoz: állt az ágyában! Amikor meglátott, és felemelte a kezeit, olyan fehér lettem, mint a fal. Azt hittem, hogy itt valami rossz tréfa történt. Azt hittem, hogy egy másik gyerek az. Talán nem is az én kislányom ? gondoltam. Aztán kiáltottam a feleségemnek, odajött hozzám és azt kérdezte: Mi történt? Talán meghalt a kislányunk? Oh nem, nem halt meg! Sokkal több, ott áll az ágyában, és ami még csodálatosabb, még beszél is. Halleluja! Dicsőség Jézusnak!
Odatettük az ágyra, és egyszerűen ellenőrizni akartuk, hogy a saját lábán áll-e. A kezei tökéletesen mozogtak. A lábai is a helyén voltak, s akkor letettük a padlóra. Elkezdett szaladni egyik ajtótól a másikig. Kinyitottuk az ajtót, és nagyot kiáltottam, mert a szomszédunk egy orvos volt. Bekiáltottam az orvosnak, hogy jöjjön be hozzánk. Gyere, mert Daniella áll a lábain! Először az életében bejött az orvos a lakásunkba, s mikor meglátta a kislányt elkezdett hátrálni. Azt mondta: Ez lehetetlen! Milyen gyógyszert adtál neki? Mit használtál? Semmilyen gyógyszert ? feleltem.
Létezik egy Főorvos, aki még a bénákat is meggyógyítja, mondtam. Akkor láttam, hogy az orvos elkezd sírni, és azt mondta: Drága szomszéd, nem mondtam el egyszer sem neked azt, hogy mielőtt én hozzáfogtam volna bármilyen operációhoz, mindig imádkoztam. Milyen csodálatos vagy Te Istenem! Kislányomat megmutattam kollégáimnak, hogy lássák, mit cselekszik Isten. Tudtam, hogy ez nagy kockázattal jár. Azt is tudtam, hogy kitesznek az állásomból, de ez alkalommal cserébe egy ép, egészséges kislányt kaptam. Ha te is szeretnél találkozni ezzel a Jézussal, tedd te is próbára Őt, és fogadd be az életedbe!
 
 
 
 
 
MÉLYSÉGEK ÉS MAGASSÁGOK
 
Kamaszkorom kezdetén (13 éves voltam) meghalt az édesapám. Nem volt igazán jónak mondható a kapcsolatunk, engem mégis megviselt, és elég volt ahhoz, hogy nagy erővel el kezdjek lecsúszni a lejtőn.
 
A legnagyobb mélységekig "sikerült" jutnom. Egy nálam jóval idősebb sráccal megismerkedtem, azt hittem, ez a kapcsolat mindent feledtetni fog velem, és meghozza a számomra a várva várt boldogságot. Boldognak éreztem magam, mert nagyon szerelmes voltam. Azt hittem az az érzés sosem múlik el. Süket, és vak voltam. Nem hallottam meg az édesanyám óvó, intő szavait. Az iskolát kerültem a rossz társaságom miatt. 14,5 évesen terhes lettem. Abortusz lett a vége. Ezt már a gyámügy sem nézte tovább jó szemmel, és intézetbe kerültem. Gyűlöltem az édesanyámat ezért. A legdurvább, legcsúnyább szavakat vagdostam hozzá, mert úgy gondoltam, hogy szándékosan tönkre akarja tenni az életemet. Az intézet sem volt megoldás. 4 hónapon keresztül szökdöstem az intézetből a barátomhoz, akibe szerelmes voltam. A négy havi ingázást megunta az intézet, és az anyukám is, ezért kivett onnan. Ezek után odaköltöztem a sráchoz, akivel jónak mondható volt a kapcsolatunk, attól eltekintve, hogy állandóan megcsalt. Mivel nagyon szerelmes voltam belé, ezért szemet hunytam a megcsalások fölött. 15,5 évesen újra teherbe estem. Azt hittem, ha megtartom a babát, akkor a kapcsolatunk is rendeződni fog, hűséges lesz hozzám. Ő azonban folytatta a kicsapongásait, én viszont egyre sűrűbben szóvá tettem neki. Ezért elcsattantak az első pofonok, majd öklösök a részéről. Végül már a végsőkig is elment. Hat hónapos terhesen kórházba kerültem, mert úgy megvert. Innen nem volt visszaút, féltem, rettegtem tőle. Próbáltam többször elhagyni, de mindig sikertelenek voltak a kísérleteim. A családomat sem kímélte. 1997-ben megszületett a fiam. Mindenért őt okoltam azzal az indokkal, ha ő nem lenne, nem kötődne hozzám az apja hozzám ennyire, és én már rég szabad lennék. Amikor az "élettársam" megvert, én a fiamon vezettem le a feszültségemet.
1999. januárjában anyaotthonba menekültem a fiammal, de három hónap után el kellett hagynunk. Ekkorra már két öngyilkossági kísérleten túl voltam. Az anyaságra, gyermeknevelésre alkalmatlannak talált a gyámügy, ezért a fiam az édesanyámhoz került. Engem az élettársam keresett, üldözött, ezért én már nem mehettem vissza a családomhoz. Csavargó életet éltem és a harmadik öngyilkossági kísérletemet is megtettem. Ezután a pszichiátriára kerültem, ahol megismerkedtem egy drogos fiúval.
 
A pszichiátriáról már egy párként mentünk "haza" ezzel a sráccal. Munkahelyem nem volt, ezért lopásokból tartottam fenn magunkat. A barátom a fizetését heroinra költötte. 1999 augusztusában volt a teljes napfogyatkozás, amit én úgy ünnepeltem meg, hogy életem első heroin adagját beadtam magamnak. Ettől kezdve nem volt megállás. Egyik napról a másikra éltünk, az utolsó fillérünket is drogra költöttük. Ez együtt járt a még több lopással, és már nemcsak boltokból loptam, hanem zsebeltem mindenkit mindenhol, csakhogy pénzem legyen az anyagra. Ha néha elmentem a fiamat meglátogatni, akkor úgy jöttem el a családomtól, hogy mindig elloptam tőlük valamit. (A látogatások lényege mindig ez volt.) A rendőrség is egyre többször kapott el, ezért az aktám elég szépen hízott. Lopás, rablás, bíróság, felfüggesztett börtön, pénzbírság. Nem volt megállás. Egyre és egyre nagyobb dózisú anyag kellett, hogy jól érezzem magam. Annyira a hatása alatt voltam, hogy gátlástalanul bárhol belőttem magam, nyilvános wc-ben, Mc Donald's-ban, metró aluljárókban.
 
Időközben fiam apja börtönbe került, a drogos barátommal megszakadt a kapcsolatom, ezért hazaköltöztem a családomhoz. Nem mertem tovább lopni, mert féltem, hogy a sok rendőrségi ügyem után most már komoly ítéletre számíthatok. Borzalmasan éreztem magam otthon, állandó elvonási tüneteim voltak, beteg voltam, enni sem akartam. Hiába laktam otthon, a fiammal nem foglalkoztam semmit. Ha néha pénzhez tudtam jutni, az csak úgy volt lehetséges, hogy amikor édesanyám dolgozott, akkor én minden eladhatónak vélt dolgot összeszedtem, és eladtam fillérekért, hogy anyaghoz jussak. Otthon akkor telt be a pohár, amikor a vadonatúj bojlert eladtam. Édesanyám a rendőrséggel fenyegetőzött. Sírtam, könyörögtem, hogy ne tegye, és ki tudja hányadjára megígértem neki, hogy leszokok a drogról. Gyógyszereket vettem, hogy majd azzal lassan, fokozatosan leszokok otthon egyedül. Depressziós, agresszív lettem. Sokszor az őrület határán voltam. Rengeteget gondoltam a halára, hogy még az is jobb a szenvedéseimnél.
Egyszer felkeresett egy régi ismerősöm "csak úgy". Beszélgettünk, és kiderült, hogy az egyik legsötétebb ember, akit valaha ismertem. A mottója ez volt: "pénz, drogok, kurvák". Mondanom sem kell, fantáziám egyből beindult. Felajánlottam neki magam heroinért cserébe. Nem kellett sokat győzködnöm. Még aznap megkaptam az adagomat, este pedig már mentem "dolgozni" az utcára. Anyám egy darabig nem tudta, hogy mit csinálok, de egy idő után rájött, amikor jóformán csak aludni, meg fürödni jártam haza. Furcsa ilyet mondani, de jól éreztem magam. Természetes dolognak vettem, hogy egy férfi és egy nő lefekszik egymással, mindegy hogy nem ismerik egymást. A lényeg a napi adagon volt. Bármire képes lettem volna érte. A prostitúció számomra egy volt sok megélhetési mód közül. A régi ismerősöm lebukott és börtönbe került. Az utcán csak úgy maradhattam, ha "hivatásos futtatót" választok magamnak. Muszáj voltam ezt tenni, ha drogot akartam. Csakhogy ő nem adott nekem semmit a tevékenykedésemért cserébe. Volt, hogy reggeltől késő estig róttam az út szélét, fillérekért adtam magam oda, nem éppen a legbizalomgerjesztőbb alakoknak, mire odakerültem, hogy leadtam a pénzt "a védelemért", az "úthasználatáért" meg a futtatónak "járó" jussát, nekem szinte semmi sem maradt. Jött az elvonás. Az a gyötrő kín, amikor gyógyíthatatlan betegnek érzi magát az ember. Ez az állapot egyre gyakoribb lett. Úgy éreztem, hogy nem bírom tovább. Meg akartam halni. Most már komolyan. 176 cm magas voltam, hozzá 40 kilóval. A testem elhasználva, mint egy papír zsebkendő, a lelkem kiégve. 20-21 éves voltam, de 35-nek is kinéztem. A mai napig beleborzongok, ha visszagondolok az akkori énemre. Így álltam egy gyerekkel a hátam mögött, mindenféle jövőkép nélkül.
 
Akkor történt valami. Életemben először könyörögtem Istenhez, ha Ő tényleg van, akkor most jöjjön, és segítsen nekem, emeljen ki engem ebből az óriási gödörből. Most, vagy soha. Könyörögtem, de nem hittem benne.
Űztem tovább az "ősi mesterséget", benne voltam az ördögi körben. Egyik este úgy feküdtem le, hogy másnap megveszem az utolsó adagomat és utána leállok végleg. Húsvét előtt pár nappal voltunk. Nekem akkor egy arab férfi volt a drogellátóm. Felhívtam, hogy tudnánk-e találkozni. Azt felelte, nem "dolgozik" és nincs is nála semmi. Volt nekik egy ünnepük, amit úgy hívtak: ramadan. Ez alatt az ünnep alatt nem adtak-vettek anyagot az országban. Kész voltam, az ő hülye ünnepe miatt kell nekem majd egy hétig szenvednem? Nem akartam elhinni.
 
Más vonalon nem tudtam heroinhoz jutni, így a heroinra szánt pénzből megvettem a legerősebb gyógyszereket, amiket csak lehetett, és hatalmas elszántsággal elhatároztam, hogy leszokok a szenvedélyemről, ha belepusztulok is. Az első napot jóformán átaludtam. Olyan dózist vettem be a pirulákból. A második nap már elkezdődött az elvonás. Borzalmas volt. Egész nap csak feküdtem. Nem ettem semmit, csak a gyógyszert, de azt rendesen. Állandó hasmenésem volt, hánytam, a vége felé már a gyógyszert is. A derekam majd le szakadt, a fejemben az ér úgy lüktetett, azt hittem szétrobban. A csontjaim úgy fájtak, hogy egy pici mozdulattól azt hittem meghalok, éreztem ahogy lüktetett benne a csontvelő. Kegyetlen fájdalmaim voltak. Az orrom folyt, köhögni sem mertem, mert minden egyes mozdulat keserves kínba torkollott. Sírtam, szó szerint ordítottam. Mindig erősnek mutattam magam, még akkor is, amikor az egykori élettársam vert. De ott akkor annyira elhagyatottnak és sebezhetőnek éreztem magam. Az édesanyám sírva könyörgött, hogy bírjam ki, ennél már csak jobb lehet, ne adjam fel. Nyolc napon át a kínok kínját éltem át, a "poklokat" jártam meg, de az utolsó csepp erőmig küzdöttem. Egyszer csak fel tudtam kelni, tudtam enni és rá tudtam mosolyogni (!) a kisfiammal és beszélgettem az édesanyámmal. Furcsán, de nagyon jól éreztem magam, mégis üresek voltak a napjaim. Az addigi pörgős életem megszűnt. Nem hajtottam magam a pénz és a dealerek után. Tudtam, éreztem, hogy tennem kell valamit, mert ez a semleges állapot nem lesz jó sokáig.
 
Elkezdtem munkát keresni, de sikertelenül. A családomnak állandóan meg akartam felelni, ez viszont felőrölte az idegeimet. Amúgy sem volt felhőtlen a kapcsolatunk, azzal hogy nem volt munkám csak otthon ültem, állandó viták voltak, ha elmentem valahová vagy hozzám jöttek, állandóan gyanúsan figyelgettek, nézték nem csináltam-e valamit. Úgy éreztem, hogy csak az alkalmat várják, hogy lecsaphassanak rám. Nem bírtam tovább, állandóan sírtam, depressziós voltam. Újból a halált találtam megoldásnak, és begyógyszereztem magam. Reggel a kisfiam bejött hozzám, hogy puszit adjon, mielőtt elindul az óvodába. Rémülten szalad a nővéremhez, hogy "anya nem mozdul". A nővérem bejött és látta, hogy elszürkült arccal, kék szájjal alig érezhető pulzussal feküdtem az ágyamban. Az utolsó percekben kerültem a kórházba, ahol a nővérem szavaival élve "túlóráztak rajtam az orvosok". Amikor felébredtem, dühös voltam, ordítottam az anyámmal és a nővéremmel, hogy miért nem hagytak meghalni. Úgy gondoltam, hogy jogom lett volna hozzá, hiszen az én életem, azt csinálok vele, amit csak akarok, senkinek semmi köze hozzá. Tájékoztattam őket afelől, ha legközelebb meg akarok halni, biztos, hogy úgy fogom csinálni, hogy ne találhassanak meg. A szavaim fájtak nekik, és ez nekem örömet okozott. "Szenvedjetek!" Úgy gondoltam, ők is had szenvedjenek, ne csak én. Mivel depressziós voltam, kórházba kerültem, gyógyszereztek mindenféle kedélyjavítókkal. Megismerkedtem egy szintén depis fiúval, aki kezdeti alkoholista is volt. Nekem mindegy volt, összejöttünk, odaköltöztem hozzájuk. Jól elvoltunk egy ideig, de később egyre több kirohanása volt az ital miatt és félévi együttélés után elhagytam.
Sikerült munkához jutnom, egy ingatlanértékesítési cégnél lettem recepciós. 2002 nyarán megismerkedtem jelenlegi párommal. Édesanyám eközben úgy döntött, eladja a házát, és egy nyugisabb helyen vesz egy másikat. Én a párommal albérletbe mentem. Közben újra állapotos lettem. 2003-ban megszületett a második fiam. (A nagyobbikat anyukám nevelte ez idő alatt.)
 
A nővérem 2003 nyarán megismerkedett egy számomra "különös" párral. Sokat emlegette őket és mondogatta, hogy nekem is beszélgetnem kellene velük. Én csak hittérítőknek neveztem őket. Egyszer, amikor meglátogattuk édesanyámékat, akkor a nővérem kérésére elmentem az "hittérítőkhöz". Ezek után még különösebbnek tűntek nekem. A különös az volt bennük, hogy ők pontosan tudták, hogy miért élnek. Eleinte furcsán néztem rájuk, ahogy hallottam, hogy Istenről beszélnek. Nekik is elmeséltem az életemet, a legelejétől a legvégéig. Meghallgatták, és a legnagyobb megdöbbenésemre semmiféle gúnyt és megvetést nem láttam az arcukon. Pedig eleinte féltem, hogy csak úgy fogok eszükbe jutni, mint egy drogos prosti, de nem így történt. Egy alkalommal, amikor az albérletünkben voltam, gondom, akadt a párommal kapcsolatban. A nővérem is velem volt akkor, és az ő tanácsára telefonon segítséget kértem ezektől az emberektől, ez volt a második lépésem feléjük, és akkor még nem tudtam, hogy Isten felé is. Elég szűkösen éltünk, már az albérletet is alig tudtuk fizetni, amikor édesanyám beleegyezésével úgy döntöttünk, hogy odaköltözünk az új házukba. Ezután többször találkoztam velük. Időközben rájöttem (segítettek rájönni), hogy nem nekik kell megfelelnem és bizonygatnom, hogy más lettem. Elkövettem nagy hibákat, megcsináltam döbbenetes dolgokat, de Isten sosem mondott le rólam. Soha nem hagyott el. Amikor a halálba "menekültem" volna, ma már tudom, hogy Ő fogta a kezem, tudom, hogy Ő segített akkor, amikor a kábítószerről elmondtam. Azt is tudom, hogy csak arra vár, hogy fogadjam el az Ő váltságdíját, Jézus Krisztust, Akit értem is feláldozott a golgotán. Sokat beszéltem nekem Jézusról, Istenről, bizonyos problémák megoldásáról. Én semmit sem tudtam a Bibliáról, abszolút nem ismertem azt. Egyszer megkérdezték tőlem, hogy van-e kedvem megnézni egy filmet, ami Jézus életéről szól. Ez a Jézus élete (Lukács evangéliuma alapján) című film volt. Nagy hatással volt rám ez a film. Megismertem belőle Jézus cselekedeteit, szeretetét, önfeláldozását. A film végén a narrátor egy imát mondott el. Én vele együtt elmondtam ezt az imát, bocsánatot kértem a bűneimre és kértem Jézust, hogy költözzön be a szívembe. Magam sem hittem volna el, hogy micsoda szabadulást éreztem abban a pillanatban. Teljesen megkönnyebbültem, lehullottak rólam az óriási bűneim terhei. Többé nem érzem magam a kárhozat gyermekének, tudom, hogy nem kell hordoznom a bűneimet, mert Jézus elvette azokat. Bár még mindig vannak kisebb-nagyobb hibáim, gondjaim, magánéleti problémáim, mégis tudom, hogy az Ő és csakis az Ő segítségével tudom megoldani azokat. Ha hittel kérem, akkor Ő mindig segít. Új életet adott nekem, rendeződött a kapcsolatom a családommal. Nagyon sokat köszönhetek nekik is, főleg az édesanyámnak, aki mindvégig kitartott mellettem és soha nem tagadott meg engem. Újra tudok szeretni, és ami a legfontosabb, ki is tudom mutatni. A nagyobb fiam 8 éves lesz, és nagyon szeretem. Sok pótolni valóm van még, de tudom, hogy sikerülni fog, mert Isten velem van, fogja a kezem és nem hagy el soha. Ezzel a tudattal a legjobb élni. Ő van, volt és mindörökké lesz. Ha másra nem is, de Rá mindenben számíthatok. Isten irgalmas és kegyelmes. A legcsodálatosabb az egészben az, ha ezt nem csak olvassa, vagy mondja az ember, hanem át is éli, mint én. Áldott legyen az Ő neve mindörökké! Ámen
 
 
(Egy bocsánatot nyert bűnös, aki Jézus menyegzőjére készül.)

Megosztás a facebookon