Belépés FacebookkalKommentek
[ Ablak bezárása ]
Egy amerikai lelkipásztor naplójából:
Egy alig megvilágított utcán sétáltam késő este, amikor elfojtott zajokat hallottam a bokrokból. Lelassítottam, hogy halljam, mi történik. Nagyon megijedtem, mert rájöttem, hogy két ember küzdelmét hallom. Egyre erősebben hallottam a küzdelem zaját. Sikolyt, morgást. Hallottam, ahogy a ruha anyaga tépődik. Ekkor már gondoltam, hogy biztosan egy nőt támadtak meg. Nem tudtam, bele kell-e avatkoznom. Magamat kezdtem el félteni, nehogy csak egy szám legyek a rendőrség statisztikájában. Mérges voltam magamra, hogy miért kellett ma ezt az új utat választanom. Talán el kellene futnom egy telefonfülkéhez, és kihívni a rendőröket.
Úgy tűnt, hogy órákat gondolkodtam ezen, pedig csak pillanatok teltek el, de a lány hangja egyre gyengült. Tudtam, hogy gyorsan kell cselekedni. Azon gondolkodtam, hogyan hagyhatnám ezt magam mögött, de valami azt súgta, hogy segítenem kell neki. Nem vagyok se bátor, se atlétikus termetű, nem is tudom, honnan lett erőm attól a pillanattól kezdve, ahogy eldöntöttem, hogy segítek. Valami furcsa átváltozáson mentem keresztül.
Odafutottam a bokrokhoz, és ráugrottam a támadóra, majd percekig birkóztam vele a földön. Egyszer csak felpattant, és elszaladt. A szívem nagyon vert, de felálltam, összeszedtem magam, és elindultam a lány felé.
A vak sötétben, a fa tövében sírdogált a lány. Csak a körvonalait láttam, de egyértelmű volt, ahogy a sokktól remegett. Távolról kezdtem el beszélni, mert nem akartam megijeszteni még jobban. Mondtam, hogy most már minden rendben van, az ember elfutott, biztonságban vagy.
Majd nagy csend lett. Nagyon megrökönyödtem, amikor ezeket a szavakat hallottam:
Apa, te vagy az?
A fa mögül előlépett a legkisebb lányom.
Keresztény bizonyságok, életek, történetek