Egy faluban laktunk, amikor kislányunk középiskolába járt. Nem értettük, miért érkezik haza a vasútállomásról 10 perc helyett néha 40 – 45 alatt. Aztán egyszer elmondta. Az utcában, ahol jött volt egy igen vad kutya, oda aztán senki be nem mehetett. Kislányunk minden nap odament ehhez a kutyához és beszélgetett vele: “Mi baj van? Haragszol valamiért? Miért vagy ennyire mérges?” Addig beszélgetett vele, míg aztán a kutya már alig várta, hogy megérkezzen a vonat és erre jöjjön az a kislány, aki “beszélget” vele. Odatartotta a hátát a kerítéshez egy kis vakargatásra. A kutya gazdái nem győztek csodálkozni ezen.
Sok időbe tellett, míg ez megtörtént. De kislányunk nap mint nap odament hozzá, beszélgetett vele, míg végül – irányába – megenyhült. A kutya megérezte a szeretetet.
Vajon megtörtént volna ez az eset akkor is, ha csak egyszer-kétszer ment volna oda? Bizonyára nem. A szeretethez idő kell, meg odafigyelés, meg jóakarat.
Megosztás a facebookon
Belépés Facebookkal
