Egy indián ismerősével sétált a városban. A zajos utcán ciripelésére figyelt fel, és a hang alapján rá is talált egy tücsökre. Városi ismerőse csodálkozva mondta: nektek, természeti embereknek még mindig milyen kifinomult a halásotok!
Továbbmenve az indián benyúlt a zsebébe, és egy fémpénzt dobott a járdára. Városlakó ismerőse azonnal felkapta a fejét: Hallottad, valaki elejtett egy pénzérmét – és gyorsan keresni kezdte. Mire az indián csodálkozva mondta: lám nektek, civilizált embereknek mennyire kifinomult a halásotok – a pénz csörgésére! A ti fületek sem rosszabb, mint a mienk, csak másra figyeltek vele…

Éhes, szomjas lett a két barát. Csodálkoztak erősen: hová lett tarisznyáikból az enni-innivaló? Mit sem tudtak ugyanis a varázslóról. Mentek tovább és almafát pillantottak meg. A fán egyetlen kicsike almát tornáztatott csak a szelecske. Olyan kicsi, falatnyi volt az alma, hogy megfelezniük nem lett volna értelme. Elhatározták: kisorsolják melyiküké legyen. Pista már körmölte is a betűket egy papírszeletkére. János úgy látta: barátja elgyötörtebb, mint ő. Jobban rászorul a gyümölcsre. Így hát saját neve helyett Pistáét írta fel a másik papírdarabkára.
János kalapjából Pista húzta ki a nyertes nevét: a sajátját. No de, – nézett a papirosra – milyen furcsa dolog! Az ő neve áll rajta, de ez nem az ő írása. Nagylelkű ez a János! Nem szólt semmit, de az almácskát nem ette meg: zsebrevágta. János csak nézett, dehát, gondolta, nyereményével azt csinál barátja, amit akar. Megeheti később is.

Alig-alig értek tovább az úton és máris gyönyörűen kihímzett erszényt találtak a földön. Csókolódzó galambpár volt rajta. No ilyesforma jelenetet gyakran látni faliszőnyegen, asztalterítőn, meg más tárgyakon, de ezek a galambok oly művészi kézre vallottak, hogy a két legény elámult. Mindegyiküknek nagyon tetszett, de Pistának különösen. Kinyitották az erszényt: pénz nem volt benne, még egy kis vereske rézfillérecske sem, csak egy írás, nyírfakéreg darabkára karcoltan: “Ha ez erszényt megtalálod, tedd csak zsebre, nem kell várnod! Belőle pénzt ki nem veszel, csak ha előbb beleteszel!” Ketten találták, hát megint sorsolás mellett döntöttek, hiszen nem felezhetik el az erszényt! Ezúttal Pista János nevét írta a papírszeletkére, így viszonozta barátja előbbi nagylelkűségét, János viszont, mert látta, hogy Pistának mennyire tetszik az erszény, most is Pistáét. Ezúttal azonban Pista kalapjából János húzta ki a nyertes nevét, s meglepetésére: a magáét! Elnevette magát: – Visszaadtad a kölcsönt! Tudod mit: bár én nyertem, legyen tiéd a talált erszény! Neked adom. Pista szabadkozott: – Azt már nem! Mit adhatnék ezért az értékes dologért viszonzásul?! Csak azt a kis sárga almácskát a zsebemből! Az nem volna méltó viszonzás! Így nem fogadhatom el. Belenyúlt a zsebébe, hogy bizonyságképpen felmutassa a kis almát, de legnagyobb meglepetésére jókora, tündöklő aranyalmát húzott elő. Mi a csuda, miféle varázslat ez?! János felé nyújtotta az almát, de most meg az makacskodott, hogy az aranyalma páratlan kincs, sokkal többet ér az erszénynél, nem foszthatja meg tőle Pistát.
Hirtelen nagy, vastagcsőrű madár szállt el felettük: egy holló. Ám milyen különös holló! Károgott, de emberbeszéddel, no és nem búsan, hanem vígan: – Te az almát add Klárikának, te meg az erszényt Évikének! A nagy meglepetéstől mindkét legény kalapja lerepült a földre. Egymásranéztek legények, kalapok: hej, rókamáj, varjúháj, túl sok itt a csuda már!

No a továbbiakban már nem történt különösebb csoda. Hamarosan takaros házikót pillantott meg a két legény. Ilyen van másutt is. Volt a házon ajtó, ablak kettő is, teteje fölé gólyafészkes kémény magasodott. No ez sem volt megbámulnivaló, mert a gólya nem volt ott, a tónál békászgatott. Az viszont már nagyonis szemnek tetsző dolognak bizonyult, hogy az egyik ablakon is gyönyörű leány nézegetett kifelé, a másikon is hasonló leányszépség. A legények beszédbe elegyedtek a lányokkal. A két leány testvér volt, egyiket Klárikának, a másikat Évikének hívták. Tetszett Klárikának Pista, nagyonis. Pistának is Klárika. Évikére pedig János vetett udvarló pillantásokat, amit Évike ígéretesen kedves-tréfás szavakkal viszonzott. Hamarosan bent ült a két legény a házban, terített asztalnál. Az aranyalmát Pista Klárikának ajándékozta, János pedig az erszényt Évikének. Egyik sem került az ajándékozó legénytől messze, merthogy kettős lakodalommal, boldogsággal végződött a dolog.

Elégedett volt a varázsló is: nem csalódott a két legényben, akiknek barátsága igazi barátságnak bizonyult.

A következő történet egy önigazult emberről szól:
Egy ember jött be az orvosi rendelőbe, és azt mondta:
- Doktor úr, borzasztó fejfájásom van, és sohasem enyhül. Tudna valamit adni rá?
- Természetesen. De előtte hadd ellenőrizzek néhány dolgot. Mondja, szokott maga szeszes italt inni?
- Szeszes italt? – kérdezett vissza az ember felháborodottan. – Sosem nyúlnék ilyen mocskos dologhoz.
- Dohányzik?
- A dohányzást utálatosnak találom. Soha életemben nem nyúltam dohányhoz.
- Még megkérdezni is szégyellem, de hát tudja hogy van ez, nem szokott éjjel lányok után futkosni?
- Persze hogy nem! Minek néz maga engem? Minden éjjel legkésőbb tíz órakor ágyban vagyok.
- Mondja kérem, – kérdezte a doktor -, ez a fejfájás, amiről beszélt, olyan éles, hasogató fájdalom?
- Igen – válaszolta az ember. Pontosan az, éles, hasogató fájdalom.
- Egyszerű, barátom. A probléma az, hogy túl szoros a fején a glória. Csupán egy kicsit lazítanunk kell rajta.

Ne értsük félre ezt a történetet: nem bűnpártolás vagy bűnre csábítás van benne. Természetesen fontos, hogy törekedjünk a bűn nélküli életre. De azért ne feledjük, hogy megigazult emberek vagyunk, akik kegyelemre szorulnak, és akik Krisztusban meg is kapták ezt a kegyelmet és ezért hálából – nem önteltségből – igyekszünk Neki élni és Őt szolgálni!

Aki lop, az hazudik is – mondja a régi közmondás. A vezérigazgató nyilvánvalóan tudta, hogy aki nem hazudik, az a pénzdolgokban is abszolút megbízható.

Jézus emberségének középpontja az Ő megsebzett Szíve, amely azért nyílt meg, hogy az isteni szeretet kiáradhasson ránk, és mi elérhessünk Istenhez. Csak akkor tudjuk befogadni a szeretetnek ezt a kiáradását, ha a mi szívünket is megnyitotta egy seb. Akkor válik életünk és imádságunk azzá, aminek lennie kell: szívközelséggé.
A seb, amit a szeretet okoz bennünk, időszakok szerint sokféleképpen megnyilvánulhat: Lehet vágyakozás, Jézus lázas keresése, fájdalom és bűnbánat, szomjúság Isten után, a távollét miatti haldoklás. Lehet édesség, ami kitágítja a lelket, kimondhatatlan boldogság. E seb olyan lénnyé tesz bennünket, akit Isten mindörökre megjelölt, aki már nem tud másképp élni, csak Vele együtt.

Amikor készen lett az új frizura és fizetés után távozott a keresztény férfi, meglátott egy koszos, büdös, igénytelen, tetves hajú embert a fodrász üzlete előtt. Hirtelen visszafordult az üzletbe és ezt mondta:
- Tudod mit!? Fodrászok nem is léteznek! – mondta fennhangon a fodrászának.
- Te meg hogy mondhatsz ilyet? Akkor ki csinálta meg az előbb a frizurádat, ha nem egy fodrász?
- Nem! Ha létzenének fodrászok, akkor nem látnék koszos, ápolatlan és tetves hajú embert az utcán, mint például az, aki az üzleted előtt álldogál.
- Jaj, ne fárassz! Persze, hogy látsz ilyeneket! De szerinted mit kezdjek vele, ha egyszerűen arra nem veszi a fáradtságot, hogy bejöjjön hozzám? Nem fogok kimenni és beráncigálni, hogy levágjam a haját, és rendbe tegyem. Nem kényszeríthetem!
- Pontosan ahogy mondod! Ez itt a lényeg! Isten létezik! De a legtöbb ember nem keresi, nem megy hozzá, hanem elzárkózik előle.