A lelki utazás előfeltétele a hit. Mindannyian hiszünk valamit. Néhányan azt hiszik, hogy nincs Isten. Ők az ősrobbanásról mesélnek, illetve az élet keletkezését valami egyéb tudományos elmélettel magyarázzák. Nem azért hiszek Istenben, mert valamikor valaki valamilyen bizonyítékot adott volna rá, hanem mert mélyen a bensőmben vágyakozást érzek utána. Valami azt mondja, hogy van Isten…
Talán mindig lesznek olyanok, akik azt hiszik, hogy minden, ami körülveszi őket, egy kémiai reakció során fellépő nagy robbanás következménye. Ha felrobban egy könyvtár, mekkora esélye van annak, hogy a széteső könyvek lapjai úgy hulljanak egymásra, hogy összeálljon belőlük egy szótár? Ennél is sokkal kisebb a valószínűsége, hogy mindaz a szépség és összetettség, amely körülvesz minket, egy értelmetlen robbanás következménye volna. És ha mégis, meg kell kérdeznem, ki teremtette a kémiai anyagokat? Természetesen ezek az emberek valamivel visszavágnak.
Az Isten létezése mellett szóló érvek belülről fakadnak, és ha valaki nem akar hallgatni e belső hangra, akkor értelmetlen számára minden érv, és a rengeteg természetfeletti jelenség is, amelyek közül egyről itt is olvashatunk: Soubirous Szent Bernadett épen maradt teste. A csodák bátorító ajándékok vagy szeretetteljes figyelmeztetések számunkra, de hitünk nem rájuk épül. A hit ugyanis nem külső bizonyosságokból születik, hanem az ember bensőjéből fakad. Nem olyan dolog, amit életünk egy bizonyos pontján megszerezhetünk; inkább olyan, ami mindig is megvolt bennünk, de talán csak most bontakozik ki. Minden ember szívébe vésve él, hogy van valaki, aki mindig volt és mindig lesz. Ez a valaki Isten.
A hit arra vonatkozik, hogy bízunk Istenben, keressük és meg akarjuk ismerni útját, a szeretet útját. Küzdünk, hogy kövessük Őt és az Ő útmutatásai szerint éljünk. Ez a hívő élet és út. Az út a lélek küzdelme az igazság keresésére, felfedezésére és megélésére. A küzdelem a hamis énünk és az igazi énünk között zajlik. Minél inkább elfordulunk a hamis énünktől, és átadjuk magunkat az igazi énünknek, annál jobban növekszünk a szeretetben. A csata elsősorban a szívünkben zajlik. A harc a hatalom és a szeretet között, a hatalom szeretete és a szeretet hatalma között dúl. Az öröm e küzdelemből születik. A küzdelem azért folyik, hogy jobbá légy, hogy változz, hogy növekedj a bátorságban és a türelemben. A legnagyobb változás: imádkozz és bízzál!

A hit által egy keveset megtapasztalunk a mennyországból. A hit által olyan dolgokat tehetünk meg, amit a hitetlenek lehetetlennek tartanak. Istenbe vetett hittel minden lehetséges.

Isac Newton, a nagy természettudós, egyszer dolgozószobájában fogadta egyik tudós barátját, aki istentagadó volt. A látogatónak nagyon megtetszett Newton remekbeszabott földgömbje.
- Ki alkotta ezt a csodás darabot? – kérdezte.
- Senki – felelte Newton szűkszavúan.
- Hogyhogy senki? – csodálkozott a tudós. – Ezt nem hiszem el, te tréfálj velem!
- Ha nem akarod elhinni, hogy ezt a méretében és pontosságában igazából csekély földgömböt senki sem alkotta, akkor miként hiheted el azt, hogy az igazi földgömbnek nincs Teremtője?

Egy ember nagy szegénységben élt, és csak egy pár cipője volt, aminek a talpa kilyukadt és már a lábujjai is kilátszottak belőle. Elkeseredetten ment végig az utcán és így panaszkodott magában: – Akár mezítláb is mehetnék, mintsem hogy ezeket a szerencsétlen, kényelmetlen cipőket viseljem.
Amint egyre jobban elkeseredett, találkozott egy emberrel, aki a járdán ült és koldult. A szegény embernek nem volt lába. Egy pillanat múlva az ember rájött, hogy az ócska cipőnél sokkal rosszabb, amikor még lába sincs az embernek, amire fölhúzza a cipőt.

Egy festőt egyszer arra kértek, rajzolja le a békességet.
A feladat egyszerűnek látszott, s ő nyomban neki is látott.

Rajzolt tengert, széltől mentesen,
rajta egy hajót, mely állt csöndesen.
Utasa mind lusta álomba merült,
s a kép összegyűrve a szemétre került.
Nem békesség volt a papíron,
hanem szélcsend és unalom.

Aztán újabb rajzba kezdett,
s egy szundító öreg bácsit festett.
De békességet nem ábrázolt ez sem,
nekiállt hát, hogy tovább keressen.

Rajzolt virágot, csöndes téli tájat,
békésen legelésző birkanyájat.
A papírkosár lassan tele lett,
s közben be is esteledett.

Ám az este sem volt békés,
messziről hallatszott a mennydörgés.
Vihar közeledett, az ég rengett,
a festő az ablaknál töprengett.
Nézte a szélben sodródó leveleket,
a villámokat, mik átjárták az eget.
A ház előtti tölgy recsegve hajlongott,
kövér esőcseppek verték az ablakot.
A festő nem tudta, tovább hogyan legyen,
Istent kérte hát, hogy csodát tegyen.
Tekintete ekkor ismét a fára esett,
s ott meglátta, amit egész nap keresett.

A fa egyik vastag benső ágán,
úgy a fának szíve táján,
a viharról szinte mit sem sejtve,
ült egy madár, fejét szárnya alá rejtve.
Nyugodtan aludt, miközben zengett az ég.
Ez hát az igazi békesség.

“Uram, te megmutattad békességedet!”
- szólt a festő, és nem tévedett.
Csodálatos isteni békesség ez,
mit a viharban alvó madár jelképez.
A világ legyen bármily nyugtalan,
ha szívünkben Isten békessége van.
Ő minden gondot vállára vesz,
s bennünket szabaddá, békéssé tesz.
Az Ő békessége tökéletes,
minden félelemtől mentes.

Sokszor van az ember életében, hogy olyan feladatot próbál megoldani, amire igazából egyedül nem képes. De mindig jusson eszünkbe, hogy van kitől segítséget kérnünk, a mi szerető Atyánktól!