Egy napon egy idős asszony leckét adott unokaöccsének. A kisfiú általánosságban jó, figyelmes gyermek volt, de ezúttal nem figyelt feladatára. Hirtelen megszólalt: - Nagynéni, letérdelhetnék és kérhetném Istent, hogy segítsen megtalálni a játékomat? A nagynéni beleegyezett, mire a kisfiú letérdelt széke mellett, becsukta a szemét, és csöndben imádkozott. Aztán fölkelt, és megelégedéssel folytatta a lecke átvételét.
Másnap a nagynéni csaknem félt megkérdezni a kisfiútól, hogy megtalálta-e játékát, mert attól tartott, hogy talán egyszerű hitét is elveszti a kudarc esetén. De mégis megkérdezte: - Drágám, megtaláltad a játékodat? - Nem, nagynéni - válaszolta a kisfiú -, de Isten elvégezte, hogy már nincs is rá szükségem.

Egy horgász a tóparton ült, tartotta a horgászbotot és várta, hogy hal kerüljön a horogra. Egy férfi állt a háta mögött és nézte. Hosszú hallgatás után megszólalt:
- Nem tudok unalmasabb dolgot elképzelni a horgászásnál.
- Pedig van - felelte a horgász - csak nézni a horgászást.
Sok ember van, akik a Szentháromság egy igaz Istenben való hittel tesznek úgy, mint ez az ember: Ott állnak mellette, kissé nézegetnek és azután kritikát gyakorolnak. Nem csodálkozhatunk, ha aztán így ítélkeznek: "Ez nem nekem való, nem tudok unalmasabbat elképzelni!" Aki néző marad, az mindig rejtélyek és képtelenségek előtt fog állni, mert Isten Igéje nem elméleti igazság...

Két kagyló találkozott, az egyik telt, életerős. A másik panaszkodott: "Bensőmben szenvedek, erős fájdalmat érzek." Ekkor egy mellette elhaladó állat megnyugtatta: "Ne panaszkodj, egy gyöngyszem fogant meg benned. Egy gyöngyszem anyja leszel..."

Egy ember nem találta helyén a baltáját. Bizonyos volt benne, hogy a szomszéd fia lopta el. Leste, hogy jár-kel a legény: pontosan úgy lépkedett, mint egy tolvaj. Figyelte az arckifejezését: éppolyan volt, mint egy tolvajé. Kihallgatta, amint beszélt: mintha egy tolvajt hallott volna. Egy szó, mint száz, a legény egész viselkedése arról árulkodott, hogy csakis ő lehetett a tolvaj. Később a mi emberünk kiment ásni a kertjébe, és a kertben meglelte a baltát. Amikor pedig újra megnézte magának a szomszéd legény gesztusait, semmit sem talált már bennük, ami tolvajra emlékeztette volna.

Aki nem veszi vállára a keresztjét, s nem követ, nem méltó hozzám. Aki meg akarja találni életét, elveszíti, aki azonban elveszíti értem életét, az megtalálja.
Mt 10.38-39

- Ébresztő, barátocskáim! - csiklandozták meg a felkelő nap hajnali sugarai a virágoskert színpompás lakóit. - Itt a reggel! Tárjátok ki kelyheiteket, bontsátok ki szirmaitokat! Új, csodaszép napra virradtunk!

- Csak még egy icipicit hadd szundikáljunk! - pislogott álmosan a nebántsvirág.

- A friss, hajnali harmatnál nincs üdítőbb nedű, mosakodj meg benne te is! - tanácsolták az út mentén virító százszorszépek.

- Már a méhecskék is biztosan úton vannak! Nem fogadhatjuk őket álmosan, gyűrött szirmokkal! - tette hozzá a rézvirág.

- Még csak az kéne! - csattant fel a duplafodros petúnia. - Nem vagyok bolond, hogy azokat a szőrös lábú virágportolvajokat magamhoz engedjem! Még letörnék a gyönyörű szirmaimat, meggyűrnék a világhírű fodraimat! Arról nem is beszélve, hogy a lábaikra ragadt szúrós port rászórnák a bibémre, s az belém vájna! Köszönöm szépen, de nem kérek abból a fájdalomból!

- Ne is figyeljetek rá! - hajolt oda szomorúan a kecses liliom a mellette növekvő aprócska krizantémokhoz. - Aki csak magára gondol, az sosem lehet boldog!

- Még hogy nem lehetek boldog! - rikkantotta a cifra petúnia. - Én már most is boldog vagyok és gyönyörű! És az is maradok örökre! Megtartom magamnak a szépségemet, nem pazarlom holmi semmirekellőkre! - emelte fel a fejét gőgösen, és kihasználva a szellő lágy ringatását, ügyesen félrehúzódott a kelyheibe igyekvő méhecskék közeledése elől.

Azok látva, hogy hiába próbálkoznak, más virágokra szálltak, s fürge mozdulatokkal végezték a Jóisten által rájuk szabott feladatot. A rézvirágok nem tiltakoztak, szélesre tárták kelyheiket, s kedvesen fogadták a porzóikon szorgoskodó méheket. Azok egyik virágról a másikra szállva, magukkal vitték a virágport és a rézvirágokra hintették. A virágok megadóan tárták fel puha, tapadós bibéjük mélyét, magukhoz ölelve a virágporszemecskéket. Közben megadóan, alig hallhatóan sóhajtoztak a fájdalomtól, amint a szúrós virágporszemcsék egyre mélyebbre vájták magukat belsejükben. Amikor fájdalmuk már elviselhetetlennek tűnt, lehajtották fejüket és arra gondoltak, hogy ebből a szenvedésből születnek meg majd gyermekeik, akikben tovább élhetnek. Ez a gondolat boldogsággal töltötte el őket, és enyhítette kínjaikat. Aztán egyszerre minden fájdalom elmúlt, s érezték, kelyheik mélyén elkezdődött a csoda, amelyből egyszer majd új élet támad. Fáradtságtól megtört szirmaik feszessége elernyedt, színei megfakultak. Mégsem voltak szomorúak. Sőt, valami megmagyarázhatatlan békesség és boldogság töltötte el szívüket. Még a duplavirágú petúnia gúnyos megjegyzéseivel sem törődtek, s nem cseréltek volna vele semmi áron.

- Ti aztán tényleg megbolondultatok! Nézzetek csak magatokra! Napról napra csúnyultok és töpörödtök. Bezzeg én! Még mindig ugyanolyan fiatalon pompázom! Én örökké szép leszek! - illegette magát gőgösen.

A napok pedig egyre csak teltek. Mind hűvösebb szél tépázta a kertet, s annak minden lakója előtt egyre világosabbá vált, hogy Ősz úrfi hamarosan átveszi a hatalmat az eddig zöldellő birodalomban. A rézvirág szirmai már barnán és kopottan várakoztak, levelei fakón és száradtan éktelenkedtek. Gyökereivel még kapaszkodott a barna rögökhöz, de az éltető nedvekkel már csak a virágfejben sorakozó magocskákat táplálta. Minden erejével befelé figyelt, megadóan várva a pillanatot, mikor elválik szárnyas magvacskáitól, beteljesítve örök feladatát. Visszahúzódott belső szentélyébe, ahol a Jóisten munkálta ki benne azt, ami örökkévaló. A petúnia sem kérkedett már, virágai megfonnyadtak a hűvös őszi reggeleken, bimbói terméketlenül hullottak a porba. Olyan ráncosnak, öregnek és értéktelennek érezte magát. Irigykedve nézte a gyermekeiket hordozó rézvirágokat. Most már a fájdalmat is elvállalta volna, de már késő volt. Egy hirtelen támadt szélvihar megragadta, és letörte kiszáradt tövét. Csak a földből kiálló száraz kóró tanúskodott önző hiúságáról.

A szél a rézvirágokat is megtépázta. Ám azok nem siránkoztak. Ellenkezés nélkül simultak bele az örvénylő fuvallatba, kitárva magházuk ajtócskáit, engedtek a szorításból, mellyel eddig magjaikat ölelték magukhoz. Azok pedig kibontották a Teremtőtől kapott vitorlácskáikat és útnak indultak. Messzi tájakra repültek, ahol majd tavasszal, a természet újjászületésekor hirdetni fogják, hogy az új élet a halálból születik.